Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest a két világháború között (1919-1945)
a munkásosztály kiiktatása a nemzetből, a politikai életből. A leghangosabban a szélsőjobboldali fajvédők követeltek „őrségváltását. Az ellenforradalom hatalomra kerülése a demokrácia minden irányzatára, csoportjára súlyos csapást mért. Egy egész történeti korszakra kiható következménye volt annak, hogy a munkásmozgalom és a polgári demokrácia legjobb magyar képviselői, a tudományos, művészeti világ kiemelkedő egyéniségei kényszerültek emigrációba: Károlyi Mihály, Lukács György, a kiváló közgazdász Varga Jenő, a neves szociológus Mannheim Károly vagy a nemzetközi filmvilágban vezető helyet elfoglaló Korda Sándor. Budapest, mint a kapitalista fejlődés képviselője, már a dualizmus időszakában is kihívta maga ellen a konzervatív „úri Magyarország” elutasítását és gyűlöletét. Budapest ugyanis nemcsak a tőkés-polgári fejlődés gazdasági, társadalmi változásainak szimbóluma volt, hanem azoknak a politikai és kiváló szellemi erőknek a gyülekező- és működési helye is, amelyek a polgári demokráciáért, illetve a munkáshatalomért küzdöttek. Budapesten győzött a polgári demokratikus forradalom, Budapesten kiáltották ki a Tanácsköztársaságot. Mindezekért az ellenforradalom Budapestet „bűnös város”-nak deklarálta, a főváros „megtisztítását”, „kereszténnyé és magyarrá” tételét követelte. Ebben a követelésben nemcsak a forradalomellenesség, az „őrségváltás” iránya kapott helyet, hanem az a revíziós álom is, hogy Budapest ismét a „szentistváni Magyarország” fővárosa legyen. A Tanácsköztársaság leverését követően 1919. augusztus 4-től november közepéig Budapest román megszállás alá került. A szakszervezeti vezetőkből alakult első kormányt augusztus 6-án elsöpörte az ellenforradalom. 1919. november 16-án olyan biztonsági intézkedések fedezetében (kijárási tilalom, statárium elrendelése stb.), mintha ellenséges területre lépett volna, az ellenforradalom tiszti különítményeiből alakult „nemzeti hadsereg” bevonult Budapestre. Horthy Miklós, akiből három hónap múltán az ország kormányzója, legfőbb állami méltósága lett, ekkor e hadsereg fővezéreként hirdetett és követelt leszámolást a „bűnös város”-sal, annak „destruktív elemeivel”. Ettől kezdve közel két esztendőn át a különítményes tisztek terrorja, merényletei uralták Budapestet. A börtönök zsúfolásig megteltek; az emberek megkínzása, a gyilkosságok, az antiszemita hecckampányok egymást követték. A tiszti különítményeket a szélsőjobboldali társadalmi szervezetek (Ébredő Magyarok Egyesülete, Magyar Országos Véderő Egylet) támogatták. Konzervatív jobboldali körökben is felháborodást keltett, amikor 1920-ban, fényes nappal, terrorista tisztek megölték az utcán kötelességét teljesítő rendőrt, mert egy megtámadott védelmére kelt. Terror, a jogrend és a közbiztonság teljes hiánya; éhség, áru-, tüzelőanyaghiány, infláció, munkanélküliség — ezek voltak az ellenforradalom berendezkedésének kísérő jelenségei. A budapesti városvezetésben azzal vette kezdetét az ellenforradalom, hogy a forradalmi testületeket felfüggesztették, tagjaikat elbocsátották vagy bebörtönözték. Közel egy esztendeig nem engedték működni az autonóm jogokkal rendelkező városi szerveket; Budapest élére kormánybiztost állítottak. Fegyelmi úton eltávolították, legjobb esetben nyugdíjazták azokat a hivatalnokokat is, akik valamiféle szerepet játszottak, vagy akár csak liberális beállítottságúak voltak, netán a szabadkőműves mozgalomhoz tartoztak. Helyüket a középrétegek soraiból jött jobboldali, sőt szélsőjobboldali új hivatalnokgárda foglalta el. Ennek a későbbiekre nézve az lett a következménye, hogy amikor a politikai viszonyok konszolidálódtak, bizonyos tekintetben „liberalizálódtak”, az apparátus nem követte ezt a változást, hanem bázisául szolgált minden szélsőjobboldali, fasiszta jellegű irányzatnak. 1919 őszétől 1945 tavaszáig a főváros vezetését, a várospolitikát egy konzervatív, anti-46
