Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)

Budapest a két világháború között (1919-1945)

Budapest a két világháború között

(1919-1945)

A korszakra vonatkozó dokumentum-válogatás: XVII—XXV.

Huszonöt esztendő egy város életében rendkívül rövid idő. Az 1919—1945 közötti negyedszázad mégis a város történetének talán legellentmondásosabb, szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal, de nagy változásokkal egyaránt zsúfolt szakaszát fogta át.

A központi hatalmak katonai veresége, az Osztrák-Magyar Monarchia szétbomlása, a trianoni békeszerződés következményeként Budapest többé már nem egy birodalom „második fővárosa” volt, még csak nem is a történeti Magyarország metropolisa. Az ország méretei alaposan megváltoztak: területének mintegy kétharmadát, lakosságának csaknem felét elvesztette. Ugyanakkor a főváros, ha területében jelentősen nem is, lakóinak számát tekintve annál inkább gyarapodott. 1920-ban közel egymillióan, a második világháború éveiben pedig már annál is többen laktak itt. Az ország népességének csaknem egyhetede Budapesten élt. Ez egyedülálló jelenség volt Közép- és Kelet-Európábán.

A városokba áramlás célja — amely ellen különben már a 30-as, 40-es években megpróbáltak védekezni — elsősorban Budapest volt. Hasonlóan népes nagyvárossá egyetlen magyar vidéki város sem fejlődött. A lakosok száma mindössze kettőben érte el a százezret: Debrecenben és Szegeden külterületeikkel együtt. Az urbanizálódás folyamata távolról sem volt harmonikus. E két tényező együtt, vagyis Budapest „hátterének”, az ország területének csökkenése, valamint az urbanizálódás viszonylagos lassúsága és egyenetlensége Budapest „egyetlen város” jellegét csak megerősítette.

Budapest az ellenforradalom berendezkedésének éveiben

1918—1919-ben Budapest a forradalom szíve, nagy és mélyreható társadalmi, politikai átalakulás irányítója volt. 1919 őszétől azonban az ellenforradalmi rendszer fővárosa lett.

A Tanácsköztársaság megdöntésének következtében a demokratikus átalakulás folyamata nemcsak teljesen megtört, de újraindítása is évtizedekig lehetetlenné vált. Az antanthatalmak támogatásával ugyanis Magyarországon egy olyan ellenforradalmi rendszer került hatalomra, amely nemcsak a proletárdiktatúrát, a Tanácsköztársaságot vetette el, de ellenségesen állt szemben minden polgári demokratikus intézménnyel, s a polgári liberalizmusban is „nemzetellenes” irányzatot látott. Ennek megfelelően kegyetlenül üldözte a baloldalt, illegalitásba kényszerítette a Kommunista Pártot, korlátozta, elfojtotta a polgári demokrácia, a polgári liberalizmus maradék erőinek szervezkedését is.

Az ellenforradalmi rendszer „keresztény kurzus”-nak nevezte magát, és „kereszténynemzeti” programot hirdetett. Ez azonban forradalomellenességet, nacionalizmust, a területi revízió követelését, antiszemitizmust jelentett. A magyarnak és nemzetinek nevezett „földet” (a nagy- és a középbirtokot, az úri középrétegeket, valamint a parasztságot) állította szembe a nemzetietlennek bélyegzett munkásosztállyal és az „idegen”, vagyis jórészt zsidó kezekben levő ipari- és pénztőkével. A hangzatos jelszavak mögött nagyon gyakorlati törekvés húzódott meg: a finánctőke kiszorítása a gazdasági és a politikai hatalomból a „keresztény”, a „magyar” dzsentri-közhivatalnoki középrétegek érdekében;

45