Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest nagyvárossá fejlődése (1849-1919)
kötötték. A haladó várospolitikát követelő polgári, polgári radikális és kispolgári elemek elsősorban az általános választójog bevezetésén át törekedtek ezt megváltoztatni. Aktív szövetségesre találtak ehhez a város munkásosztályának egyre növekvő tömegeiben is. A magyarországi viszonylatban egyedülálló számú és differenciált fővárosi polgársággal szemben ugyanis Budapesten (ideszámítva már az elővárosi övezetet is) Magyarország legjelentősebb létszámú proletariátusa is kialakult. 1910-re az agglomeráció gyári munkásságának létszáma elérte a 141 000 főt, az össznépességnek 13, a kereső népességnek 12,8%-át. Számának és szerepének növekedésével együtt a budapesti proletariátus szervezettsége és politikai öntudata is nőtt. Az Általános Munkásegylet betiltása után 1873-tól kezdetben a szocialista sajtó és az általános munkás betegbiztosító-egylet tartotta fenn a munkásmozgalom folytonosságát. 1876-ban Frankel Leó, a párizsi kommün budapesti származású volt munkaügyi minisztere vette kezébe a mozgalom irányítását. 1880-ra Budapesten megalakult a Magyarországi Általános Munkáspárt. A párt Frankel bebörtönzése (1881), majd külföldre távozása (1883) után megalkuvó politikát folytatott ugyan, ám létezésével, szervező tevékenységével hibái és korlátái ellenére is előkészítette az alapot ahhoz, hogy a II. Intemacionálé segítségével 1890-ben Budapesten megalakulhasson a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Ebben az évben a fővárosban is felvonulással ünnepelték meg a munkások május 1-ét. A 90-es években, szintén az ipari fellendülés hatására megerősödött a szakszervezeti mozgalom is: 1899-ben Budapesten már megtartották a magyarországi szakszervezetek első kongresszusát. A legjelentősebb és legaktívabb gócpont — a reformista pártvezetőséggel szemben alakuló baloldali ellenzéki szervezkedés szempontjából is — a mozgalomban mindvégig a főváros maradt. A munkásság egyre határozottabban formálódó igényei révén mozgalmuk jelentősen befolyásolta a város szociálpolitikájának kialakulását éppúgy, mint a városvezetésnek az országos politikai kérdésekben való óvatosan haladó magatartását is. Az országos politikában előretörő reakcióval szemben is Budapest proletariátusa volt az, mely 1905-ben, 1907-ben és 1912-ben óriási tömegeket mozgósító tüntetéseivel mutatta meg a munkásság erejét a magyar uralkodó osztálynak. A rohamosan növekvő és urbanizálódó város (Magyarország egyetlen, valóban európai méretű és jellegű nagyvárosa) ebben a korszakban vált szinte kizárólagos központjává a magyar kultúrának is. Ennek helyi tömegbázisát a városnak az igényekkel lépést tartani igyekvő iskolapolitikája adta; a budapesti analfabetizmus az országban a legcsekélyebbek között volt. Az országos tudományos intézmények, egyetemek, közgyűjtemények, a legnagyobb könyvkiadók, irodalmi, művészeti és tudományos társaságok is mind itt működtek: a kulturális élet bármely területén hovatovább már csak Budapest volt képes rangot és tekintélyt biztosítani. Itt jelent meg 1908-tól a modem magyar irodalom legnagyobb hatású orgánuma, a Nyugat című folyóirat is, munkatársai között az ország legjobb, leghaladóbb íróival, költőivel. Itt fejlődött ki a legdifferenciáltabb színházi és zenei kultúra, amely a tömegszórakoztatás kispolgári (népszínmű, majd operett, sláger stb.) műfajai mellett teret adott haladó művészi törekvéseknek is. E kulturális életben azonban egyre erőteljesebben jelentkeztek (az alkotásokban is egyre erősebben tükröződve) a magyar társadalomnak a nagyváros társadalmi feszültségei által különösen felerősödött belső ellentmondásai. Legművészibben a kor legjelentősebb magyar költője, Ady Endre fogalmazta meg őket. E talajból kibontakozva jelentek meg például 42
