Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest nagyvárossá fejlődése (1849-1919)
tíz év alatt 183 OOO-re nőtt, a világháború végére pedig már elérte a 240 000-et. 1893-tól a város adminisztrációját modem kerületi formában szervezték. E fejlődés láttán 1908-ra egyes haladó várospolitikusok már ki is alakították Nagy- Budapest első tervét az elővárosi övezet Budapesttel való közigazgatási egyesítésére, annak a fejlődésnek megfelelően, mely Közép- és Nyugat-Európa számos nagyvárosában ekkor már több évtized óta érvényesült. A városvezetést kezében tartó budapesti burzsoázia azonban az ilyenfajta bővítéssel együttjáró várható roppant költségeken kívül a proletárok lakta övezet Budapesthez csatolásától politikai befolyását, súlyát is féltve a tervet visszautasította. A hivatkozás az anyagiakra, a város pénzügyi helyzetére nem volt alaptalan; a századfordulóra a még a 70-es évekből származó városvezetés hagyományos, elsősorban az adókra és az illetékekre alapított gazdaságpolitikája révén a város igen nagy adósságokba keveredett, anélkül, hogy a tartozások rendezésére és a városfejlődéssel együtt növekvő adminisztratív és kommunális kiadások fedezésére modern pénzügyi koncepciók is születtek volna. A — mind hatáskörét, mind személyi állományát tekintve — egyre növekvő városigazgatás pedig ezt éppúgy megkívánta, mint a városfejlesztés költségeinek növekedése is. Ám csupán az 1900-as évek elejétől indult meg egy, az új, a gyorsan hatalmasra nőtt város igényeihez szabott gazdaságpolitika, mely a város anyagi helyzetét hosszú távú beruházásokkal, elsősorban a kommunális szolgáltatások városi kézbe vételével és üzemszerű kezelésével kívánta megoldani. Ezzel párhuzamosan hozzáfogtak önálló budapesti szociálpolitika kialakításához is (kislakásos házak, iskolák építése, népművelési törekvések stb.). Ennek sikere érdekében az új, liberális városvezetés, mely a kor nagy polgármesterének, Bárczy Istvánnak nevéhez fűződik, együttműködött a radikális kispolgári elemek Vázsonyi Vilmos vezetése alatt ekkor alakuló városi pártjával, sőt a választójog kiterjesztését támogatva, bizonyos lépéseket tett a munkásság felé is. A fejlődés ellentmondásai A modern nagyváros kialakulásával arányosan élesedtek ki (a századfordulótól kezdve többször már egészen a robbanásig) a társadalmi ellentétek is. A város nagyburzsoáziája ekkorra már jóformán az egész hazai gazdasági életet irányította. Vele szoros szövetségben álltak az állam végrehajtó hatalmát szintén a fővárosból irányító állami bürokrácia magas rangú tisztviselői és a hagyományos politikai befolyását és súlyát nemcsak megtartani, de a nagyburzsoáziával szövetkezve még kiterjeszteni is képes arisztokrácia. Ezeknek a rétegeknek, a város legvagyonosabb lakosainak a városvezetésben a törvények különleges befolyást biztosítottak; a fővárosi képviselőtestület felét a város 1200 legnagyobb adót fizető polgára közül választották. így a várospolitikai élet már eleve elsatnyult. Az első jelentős politikai tömegmozgalmak a századforduló körül kezdtek kibontakozni, a kispolgári réteg létszámának a gazdasági fejlődéssel törvényszerűen együttjáró megerősödésével és politikai öntudatosodásával. Mindezeknek a haladóbb városi — és ezzel együtt országos — politikát igénylő törekvéseknek súlyát azonban korlátozta az, hogy az 1874-től kezdve egészen a világháború végéig érvényben levő választójogi rendelkezések a választójogot viszonylag nem magas, ám — a város rendkívül polarizálódott vagyoni viszonyai között mégis — csupán az össznépességnek alig 8—9%-a által elért vagyoni cenzushoz 41
