Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest nagyvárossá fejlődése (1849-1919)
palotájába. Bérpaloták és a polgári állam reprezentatív középületei épültek fel, a város külsőbb, beépítésre csak most kerülő részein pedig — a közművesített terület maximális kihasználása érdekében már eleve szűkre szabott mellékutcákon — a szegény emberek otthonai: a bérkaszámyák. De még a budai Vár nagyjából érintetlenül megmaradt történelmi városnegyedébe is új, monumentális elemeket hozott a királyi palota neobarokk stílusa, a Mátyás-templom neogót restaurálása, a köréje épített neoromán Halászbástya és egyes új kormányzati épületek. Az ezredévi, a magyarság honfoglalásának (i. sz. 896) ezeréves évfordulójára, a millenniumi ünnepségre szervezett kiállítás, majd az Állatkert fejlesztése, a múzeumnegyed kiépülése révén szépült a Városliget is. A város belső forgalmának segítésére 1876 és 1912 között megépült három közúti Dunahíd is. Közülük az Erzsébet-híd (1903) sokáig Európa legnagyobb egynyílású lánchídja volt. 1912-re a város 1889 óta már fokozatosan villamosított közúti közlekedési hálózata (ideértve az elővárosi övezetbe kivezető vonalakat is) elérte a 153 km vágányhosszúságot, forgalma pedig az évi 157 millió utast. 1896-ban a kontinensen elsőként megépült egy földalatti vasútvonal is. A ló vontatta omnibuszok 1912-re már csak 13 millió utast szállítottak — az első világháború alatt azonban már megjelent Budapest utcáin az autóbusz is. Erősen fejlődtek a század elejére községi tulajdonba átvett közművek is: a várost 1910-ben már 601 kilométernyi gáz-fővezeték hálózta be, és az évi gázfogyasztás elérte a 63 millió m3-t. A villanyáram-szolgáltatás kábelhálózatának hossza 1910-ben 505 km volt, és a városi vízművek állandó bővítésével 1910-ben már 265 km hosszú csőhálózaton át 73 millió m3 víz zuhogott a város vízcsapjaiból. Elvezetéséről a századfordulóra modernül kiépített és fokozatosan fejlesztett csatornahálózat gondoskodott. Mindennek nyomán erőteljesen javult a város közegészségügyi ellátottsága is, és az ezer főre számított halálozási arányszám az 1874—1875. évi 38,9-ről 1911—1912-re 16,1-re csökkent, sajnos azonban úgy, hogy a gazdag, jómódú kerületek és a proletariátus lakta városnegyedek közötti éles különbség továbbra is fennmaradt. Az első világháború kitörésekor tehát Budapest alapjában véve már technikailag is modern nagyváros volt. Ennek ellenére a lakosság számának növekedésével a lakásépítés és a közművesítés üteme mindvégig nem tudott lépést tartani: egész Európában Budapesten volt a legtöbb túlzsúfolt kislakás. A nyomorúságos lakásviszonyok természetesen elsősorban a proletariátust sújtották. Jellemző, hogy az egy szobára jutó lakók száma 1880 és 1910 között még a belterületen is 2,91-ről csak 2,54-re csökkent, a külterületeken pedig jelentősen növekedett: 2,63-ról 3,31-re. A proletariátus egy része itt (elsősorban Angyalföldön, Kőbányán és a budai oldalon a csak lassan városiasodó, visszamaradottságában azonban a régi bortermelő kisváros hangulatát is sokáig megőrző Óbudán) pincelakásokban és tömegszállásokon tömörült, másik része pedig túl a városhatáron, a nagy városi adók elől jórészt szintén ide kihúzódó nagyipar gyárainak árnyékában építette fel szegényes, kezdetben kicsiny, de rendkívül gyorsan növekvő telepeit. Az első közülük, a város északi peremén alapított Újpest az 1830-as években kezdett kialakulni. 1870-ben kezdték a pesti oldal déli peremén — gyakorlatilag a semmiből, minden szervezett települési előzmény nélkül — Erzsébetfalva, Kispest, Pestlőrinc betelepítését. Csakhamar telepek keletkeztek a városhatárnak elsősorban keleti részén csoportosuló — hagyományos gazdasági és társadalmi struktúrájukat sokáig megőrző — nagymúltú parasztfalvak mellett is. E telepek növekedésére jellemző, hogy 1900-ra a Budapestet körülfogó elővárosi övezet hét legjelentősebb helységében már 105 000 ember lakott (61%-uk ipari népesség). Lélekszámúk 40
