Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Pest-Buda (1686-1849)
irók, művészek személyében. E réteg, ha számban jelentéktelen maradt is, politikai és szellemi tekintetben mind nagyobb befolyást gyakorolt az ország és közvetve a város életére is. A budai lakosság társadalmi-foglalkozási megoszlása nagyjából változatlan maradt. Minthogy a gyáralapítások túlnyomó része s a kereskedelmi forgalom súlypontja a pesti oldalra esett, a tőkés elemek Budán nem jelentettek számottevő társadalmi erőt. A lakosság fő jövedelemforrását továbbra is a bortermelés jelentette, szinte minden valamennyire is tehetős polgárnak — beleértve a kézműveseket is — volt szőlője. Ennek következtében a szőlőkapások, napszámosok, s általában az őstermeléssel foglalkozók száma és aránya jelentős maradt. Csupán az idehelyezett kormányhivatalok személyzetének felduzzadása módosította valamelyest a lakosság korábbi összetételét, ez azonban nem befolyásolta döntő módon a város fejlődését. A lakosság számának rohamos növekedése a beépített terület további bővülését vonta maga után. A városban letelepedő nemesek, tisztviselők kifinomultabb ízlése s a vagyonosodó polgárság növekvő igényei nyomán a két város építészetileg értékesebb épületekkel gazdagodott. A népesség nagyarányú beáramlása a korábbi egy-két lakásos, többnyire csak egy-egy család otthonául szolgáló földszintes, legfeljebb egyemeletes házak helyett több emeletes bérházak építését tette szükségessé. A XVIII. század végén már tervszerűen kiépülő új városrész, a pesti Újváros (Lipótváros) több emeletes házainak egységes építészeti stílusa, utcáinak egyenes, tervszerű vonalvezetése bizonyos fokig mintául szolgált egy egységes városrendezési koncepció kialakításához. A XIX. század első felében e városrész számított a legelegánsabbnak: ez vált a gyárosok, nagykereskedők, ügyvédek otthonává, külső része viszont lassan gyárnegyeddé alakult. A régi, egyre szűkebbnek bizonyuló pesti Belváros, valamint a falusias külsejű külvárosok alapos rendezésre, szépítésre szorultak. A városrendezési tervek kidolgozására és végrehajtására József nádor elnökletével külön bizottság — a Pesti Szépítési Bizottság — alakult 1808-ban. A nagyarányú városrendezési koncepciónak csak egy része valósult meg, de a Bizottság működésének idejére esett számos művészi kivitelű középület és igényesebb külsejű palota, bérház, polgári lakóépület felépítése, az egységes pesti klasszicista városkép kialakulása, melyben nagy érdemei voltak a kor két legnagyobb építőmesterének, Pollack Mihálynak és Hild Józsefnek. A szerepéhez méltó nagyvárosias külsőt Pest paradox módon az 1838. évi árvíz óriási pusztításának köszönhette, mely a pesti épületeknek csaknem kétharmadát romba döntötte, s a két városban mintegy 50 000 embert tett hajléktalanná. A Duna hullámainak elsősorban a külvárosok silány anyagból, korszerűtlenül épített házai estek áldozatul. Az árvíz után kiadott építési szabályzat — az első a maga nemében — az építtetőktől jó minőségű építőanyag felhasználását, a statikai követelményeknek megfelelő falvastagság betartását követelte meg, s előírásokat tartalmazott a homlokzatok kialakítására vonatkozóan is. A szabályzat készítőinek figyelme az alapvető egészségügyi követelmények betartására is kiterjedt. Pest négy év alatt nagyjából kiheverte a hullámok pusztításait. Az árvizet követő rohamos és tömeges újjáépítés talán az egyes épületek művészi kivitelének rovására ment, de a korábban erősen falusias jellegű külvárosok városiasodása ekkor indult meg, erőteljesen kidomborítva Pest nagyvárosi jellegét. E korszak építészetének legszebb emlékei a Nemzeti Múzeum és a Vármegyeháza; de számos finom, klasszicista stílusú részlet maradt fenn az egykori Lipótvárosban is. 30
