Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Pest-Buda (1686-1849)
vekedett a kézművesek száma, sőt — mint Soroksáron és Palotán — egy-egy kisebb gyár is létesült. Buda és elsősorban Pest pezsgő gazdasági élete természetesen a korábbinál is erősebben vonzotta magához mindazokat, akik meglevő tőkéjük vagy szakmai tudásuk kamatoztatásának, vállalkozókedvüknek tágabb teret akartak biztosítani. De vonzerőt gyakorolt azokra is, akik a kialakuló nagyvárosban munkaalkalmat, a korábbinál jobb megélhetést reméltek találni. Míg 1784 és 1846 között a magyar városok lakossága átlag 70%-kal nőtt, Pest népessége csaknem ötszörösére, Budáé pedig másfélszeresére duzzadt. 1846-ban a 100 000 fős Pest már az ország legnagyobb, a 40 000 lakosú Buda pedig továbbra is az ország harmadik legnépesebb városa volt. A két város lélekszámának eltérő alakulása is jól érzékelteti, hogy a XIX. század elején a főváros fejlődésében Pest vette át az irányító szerepet. A hatalmasan felduzzadt lakosság társadalmi összetétele is jelentősen megváltozott. Az átalakulás nem annyira az egyes társadalmi vagy foglalkozás-csoportokba tartozók számszerű változásában vagy százalékos arányában, mint inkább a különböző társadalmi rétegek gazdasági és politikai súlyának, jelentőségének, erőviszonyainak módosulásában mutatkozott meg. Pest lakosságának nagy részét továbbra is az önálló polgári egzisztenciával nem rendelkező napszámosok, szőlőkapások, bérmunkások, cselédek alkották. A keresőknek mintegy a felét kitevő iparűzők többsége még a kézműiparban találta meg megélhetési forrását, s a kereskedők, tisztviselők, értelmiségiek, szabadfoglalkozásúak számban a városi népességnek elenyészően kis csoportját tették ki. De hiába voltak többségben a kézműves mesterek a nagybirtokosokból, kereskedelmi és ipari vállalkozókból, nagykereskedőkből álló tőkés elemekkel szemben, s hiába próbálták tanácsi, városigazgatási „hatalmi pozíciójuk”, középkori szellemű céhkiváltságaik segítségével gáncsolni a tőkés vállalkozások szaporodását és fellendülését, a vezető szerepet a gazdasági életben mindinkább e számban kis csoport sajátította ki. A céhes mesterek korábbi gazdasági-politikai súlyát, s viszonylagos egyenlőségét nemcsak a tőkés vállalkozások fokozódó ereje, hanem a mind több „kontárkodó” legény versenye is megrendítette. A XVIII. században a céhstatútumok erejével és a tanács hathatós támogatásával még korlátozni tudták az egy-egy műhelyben alkalmazható legények számát, s a mesterfelvételek erős limitálásával a fölös számú legényeket elvándorlásra késztethették. E században az egy mesterre jutó legények száma nemigen haladta meg a két főt; a XIX. század derekára azonban összlétszámúk már több ezerre duzzadt, s mellettük megjelent a még kis létszámú ipari munkásság is. A városias életforma térhódításáról tanúskodik a szolgáltatóiparban, elsősorban a vendéglátóiparban foglalkoztatottak számának rohamos emelkedése. A központi hivatalok Budára helyezése erősen felduzzasztottá a városban élő hivatalnokok, jogászok korábban elenyészően csekély rétegét. Nagymértékben megnőtt azoknak a nemeseknek, megyei és más városi tisztviselőknek a száma is, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek a városban. Korábban inkább csak a vásárok idején időztek itt, most hivatalos ügyeik intézése, társadalmi kapcsolataik fenntartása gyakoribb és hosszabb itt-tartózkodásra késztette őket. Az egyetemnek a fővárosba helyezését követően értékes és jelentős új elemmel gazdagodott a város társadalma a — nemesi, s mind nagyobb számban polgári és plebejus származású — diákok és fiatal értelmiségiek, valamint az itt csoportosuló tudósok, 29
