Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A középkori testvérvárosok
így németesedett el már a második generációtól a magyar Egri család vagy a szláv Sztoján család. A városi vezető réteg kétarcú volt. Egyrészt maga is a feudális uralkodó osztályhoz tartozott, másrészt mint kereskedő szemben is állt a feudális erőkkel, elsősorban az egyházi testületekkel. Mivel a budai vásárvám és a dunai révvám királyi adományból az egyházi testületek birtokában volt, összeütközésekre került sor a polgárság és az egyháziak, jelen esetben a IV. Béla által a Nyulak szigetén (ma Margitsziget) alapított apácakolostor, továbbá az óbudai káptalan között. Már 1268-ban pereskedett az óbudai káptalan a pesti hajósokkal a dunai vám ügyében; Buda első ismert oklevele is erről maradt fenn. Ezekkel a testületekkel, valamint a Bécs—Buda közti útvonalon vámot szedő esztergomi káptalannal szemben nem sikerült a polgároknak vámmentességi jogukat érvényesíteni. A budai tanács, élén a kinevezett rektorral bátran képviselte kereskedő polgárainak érdekét, szembeszállt a vámtulajdonos egyházi testületeket támogató esztergomi érsekkel, sőt a pápával is. 1304-ben Petermann rektor támogatásával a budai papság Magyarország valamennyi püspökét, sőt magát a pápát is kiközösítette. Petermannt ugyan 1307-ben elűzték, de a városi patríciátus továbbra is féltékenyen őrizte a város gazdasági fejlődését védő kiváltságokat a feudális erőkkel szemben. Buda, alapítása után a király leggyakoribb tartózkodási helye, valamint a király távollétében is ítélkező bíróság (ekkor az alországbíró) székhelye lett. Bár a XIV. század első felében a király és a központi hatóságok elköltöztek, és főleg Visegrádon tartózkodtak, Buda fővárosi jellege addigra megszilárdult. A város azonban nemcsak az ország gazdasági és politikai központja volt, hanem közvetlen környékén egyben a helyi piac szerepét is betöltötte. Ide hozták be eladni élelmiszereiket a parasztok, és itt vásárolták meg az iparcikkeket. Ez magával hozta a városi kézműipar fejlődését: mind a mindennapi élet szükségleteit kielégítő iparágakét, mind pedig a fővárosi jelleggel összefüggő, inkább luxuscikkeket termelőkét (pl. ötvösség). A kézműipar egyre inkább differenciálódott, különösen az ötvös, szűcs, mészáros és pék szakmák egyes mesterei gazdagodtak meg. A bíróválasztási jog helyreállítása (1347) után a tényleges hatalom a patríciátus egy szűk csoportjának kezébe került, mely néhány, pénzüzletekkel foglalkozó — de emellett a feudális nemesi birtokok szerzését sem elhanyagoló — családból állott. Közben egyre inkább megmutatkoztak a kiváltságlevelek árnyoldalai is. Az árumegállító jog és az ezzel kapcsolatos útkényszer a külkereskedelmi forgalmat ugyan Budára összpontosította, ez azonban azzal járt, hogy a budai polgárság minden megerőltetés nélkül jutott hozzá az üzleti haszonhoz, a közvetítésre adta magát, és lemondott az önálló árukereskedelemről. Ugyanakkor a délnémet városokat erős gazdasági fellendülésük a középkelet-európai piac megszerzésére irányította. Magyarország fokozódó mértékben importált nyugati posztókat és más iparcikkeket, amelyekért nemesfémmel fizetett. A magyarországi városokban egyre jobban megnőtt a délnémet kereskedőtökétől függő polgárok száma, sőt egyes gazdag délnémet cégek képviselőket küldtek ide. így lett például a XIV. század végén Budán tanácstag a nürnbergi patrícius Kraft és Groland családok — egyben kereskedőcégek — egy-egy tagja. Buda városi vezető rétegéből a régi, feudális jellegű családokat egyre inkább kiszorították ezek az újak. Az új patríciátus már nem kereste a házasságot a magyar nemességgel, mint előde, birtokot is jóval ritkábban, legfeljebb üzleti célból szerzett, de szoros üzleti és családi kapcsolatokat tartott fenn a bécsi, a nürnbergi, a bambergi stb. cégekkel. Úgy tűnik, hogy az 1370—80-as években a hatalmat akkor ténylegesen gyakorló régi családok 16
