Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A középkori testvérvárosok
— Lórándok, Ulvingek — már a középpolgárság egyes rétegeire támaszkodtak a kialakuló új patríciátussal szemben. A városi kézművespolgárság és az egyre növekvő' számú plebejusréteg (iparoslegények, szőlőmunkások, építőmunkások) ugyan szemben állott a birtokos régi patríciátussal is, de az új családokkal erősebbek voltak az ellentétek, hiszen ezeknél sokan eladósodtak. A század végére megszűnt a régi családok egyeduralma, és amikor a néhány gazdag iparos vezette középpolgárság mozgalma 1402-ben a kereskedőkkel szemben másfél évre át tudta venni a hatalmat, ebben láthatóan néhány gazdag feudális úrrá vált patrícius, mint Lórándfi László tanácsúr, (Rákos) Palota földesura is támogatta. Zsigmond király azonban veszedelmesnek ítélte a középpolgárság hatalomátvételét, és ezért visszaállítva az előbbi tanács uralmát, 1403. december 9-én oklevelet adott ki, amelyben többek között előírta, hogy a bíró és a tanácstagok csak birtokosok lehetnek, hogy megválasztásuk után be kell őket mutatni az uralkodónak vagy képviselőjének, és hogy a bíró és a tanács tudta nélkül a polgárság nem folytathat tanácskozásokat (Dokumentumok III.). A középpolgárság mozgalma meghiúsult ugyan, de a tanácsurak kénytelenek voltak számolni a polgárság tömegeinek ellenállásával. A vezető réteg a XV. század első felében a német posztókereskedőkből állott, és ez hozzájárult ahhoz, hogy a városi osztályharc nemzetiségi jelmezben jelentkezzen. A nagy részében magyar középpolgársággal — amelyből időközben a német patríciusok vagyoni szintjét megközelítő szűk réteg emelkedett ki —, valamint a zömében magyar plebejusokkal szemben az ebben az időben szerkesztett német nyelvű Budai Városjog (Ofner Stadtrecht) kimondta, hogy a bíró csak olyan birtokos egyén lehet, kinek négy nagyszülője német volt, a 12 tagú tanácsban pedig csak két esküdt lehet magyar. Ezt azonban nem tudták végrehajtani, sőt a 30-as években a gazdag magyar polgárság Budai György deák királyi altárnokmester (a városok polgári fellebbviteli bíróságának helyettes vezetője) vezetésével már ellentámadást kísérelt meg. A német patríciusok azáltal, hogy a városi plebejusok egy részét az altárnokmester ellen fordították, leszerelték a mozgalmat, sőt 1439-ben megkísérelték a meggyengült magyar vezető- és középpolgársággal való leszámolást is, miután annak vezetője, György deák — kudarca miatt — a várospolitikától végleg elfordult. A németek most a magyar posztókereskedő Farkas Lászlót választották meg bírónak, aki a dúsgazdag Vorchtel Ulrich nürnbergi kereskedő vejeként a délnémet érdekeltségű budai patríciusok bizalmi emberének számított, származása pedig lehetővé tette a magyar vezető réteg nemzetiségi ellenállásának leszerelését. Farkas kemény kézzel akart rendet teremteni, sőt meggyilkoltatta a polgári ellenzék új vezetőjét, János ötvösmestert. Ekkor a városban kitört a harc. A plebejusok — az antifeudális huszita ideológia hatására is — fegyvert fogtak a patríciusi uralom ellen. A küzdelmekbe bekapcsolódott Marchiai Jakab, a pápa által küldött inkvizítor, akinek az eretnekség ellen kellett fellépnie. A polgárok elzavarták az őket lecsendesíteni akaró papot, azt kiabálva: „az Isten is velünk van”. A harc eredménye kompromisszum lett: a német posztókereskedő patríciusok kiegyeztek a főleg királyi tisztviselőkből, ló- és marhakereskedőkből, valamint néhány gazdagabb iparosból álló magyar vezető réteggel, a mozgalmat pedig közösen szerelték le. Ezentúl a bírót éveként felváltva a magyar és a német származású patríciusok közül választották, a tanácsot pedig fele-fele arányban osztották meg a két nemzetiség között. Az új bíró Kopácsi Dénes királyi adószedő lett. A tanácsválasztási rendszert úgy állapították meg, hogy az biztosítsa a patríciátus egyeduralmát, és megakadályozza a plebejus elemek bejutását a város vezetőségébe. Évente ugyanis a lelépő tanács jelölt ki fele-fele arányban a magyar 17
