Gerelyes Ede (szerk.): Közlemények 1978. Budapest Főváros Tanácsa Tudományos Intézményei (Budapest, 1978)
Intézményeink életéből
A mozgalomnak 1906-tól a nagy kezdeményezések iránt fogékony Bárczy István polgármestersége alá került fővárosi apparátusban is befolyásos hívei akadnak: a szociológiai irodalom terén is aktív Wildner Ödön és Harrer Ferenc tanácsnokok, mindketten Szabó Ervin szűkebb baráti köréhez tartoznak. Mindent egybevetve méltán állíthatjuk, hogy Szabó Ervin kimagasló könyvtárpolitikusi és szervezői készségei mellett a törvényszerű és véletlen tényezők iménti szerencsés találkozásának is ugyanolyan fontos szerepe lett a központ világos gyűjtőkörének kialakításában, mint az ő munkájának. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a főváros vezetőségében túlsúlyban levő szűklátókörű, retrográd elemek ellenvetés nélkül elfogadták volna a szociológiai gyűjtőkört. Terjedelmes, önálló tanulmányban lehetne csak dokumentálni a Szabó Ervin—i koncepció elleni, többnyire a szaksajtó és napilapok hasábjain is széles visszhangra talált, a Fővárosi Levéltárban őrzött bizalmas dokumentumokban is rögzített reakciós támadások egyes mozzanatait. (Ezekre már a Fővárosi Könyvtár története c. 1966-ban kiadott monográfiámban több helyen utalhattam). A központ gyűjtőkörének deformálásáért folyó harc Szabó Ervin 1918-ban bekövetkezett halála után sem szünetelt: csúcspontját az 1919. augusztusától kibontakozott fehér terror éveiben érte el, míg az ellenforradalom bizalmi embereként az igazgatói székbe jutott Kremmer Dezső, aki szakemberként, kultúremberként egy ideig még félszegen védelmezte a szociológiai gyűjtőkört, a városi hatóságok, mindenekelőtt a kurzuspolitika hírhedt vezére, Wolff Károly egy Európa szerte felhördülést kiváltó tajtékzó kirohanásának engedve az „általános tudományos” könyvtár fából vaskarika formulájához tért vissza és azt szentesítette az 1925-ben végre elfogadott szervezeti szabályzatban is. Mindez nem jelentette, hogy a központ általános jellegű lett. Uj koncepció híjján a két háború között is a szociológia maradt a központ szerzeményezésének súlypontjában - persze akkor már a haladó és marxista irodalom lehető kirekesztésével. A felszabadulást követően e ponton is 180 fokos fordulat történt. A könyvtár 1946. évi nyomtatott jelentésében az új igazgató, a moszkvai emigrációjából hazatért Dienes László 1910—1918. között Szabó Ervin mellett könyvtárpolitikai célkitűzéseinek egyik leghívebb támogatója, már nyíltan „társadalomtudományi központinak nevezheti a könyvtár legősibb részlegét. A rommá lett intézmény újjáépítésének éveiben viszont sürgetőbb feladatok voltak annál, mint hogy az elavult, a fasiszta rezsim szájaízének megfelelő „általános könyvtár” megjelölése helyett egy a központ tényleges profilját tükröző új szervezeti szabályzat szövegezésével, elfogadtatásával bíbelődjenek. A szektariánus, szűkkeblű politika éveiben ismét rossz napok következtek az akkor „burzsoá tudományiként emlegetett szociológiára, ennek megfelelően annak egyetlen hazai gyűjtőhelyére. A szociológiai gondolatnak az 1950-es évek végén indult újabb hazai térhódításával párhuzamosan kezdett önmagára találni a szakterület legrégibb kutatóhelye, a központi könyvtár. A 131/1968 MM számú gyűjtőköri utasítás, kereken fél évszázaddal Szabó Ervin halála után, végre törvényerőre emelte, amiért ő hiába folytatott másfél évtizedes elkeseredett küzdel-33
