Közérdekű iratok, adatok és az állampolgár. Levéltári Nap BFL, 1996 (Budapest, 1997)
Majsai Tamás: Kinek a titka?
kiáltó kritikája volt annak a zavaró ténynek, hogy az üdvkorszak még nem érkezett el). A körvonalazott megítélést juttatják kifejezésre azok a belső hivatali stílusfordulatok is, amelyekkel a politikailag sterilnek tekinthető, csak papi szolgálatukra koncentráló (un. problémás) egyházi embereket illették: dologtalanok, ténfergők, tekergők, csavargók, szennyes munkát végzők. (Nem véletlen, hogy a velük szembeni hivatali fellépés kívánalmát megfogalmazó nyelvezet folklórja gyakran ölt obszcén karaktert.) Meglehet, az ügyintézés verbális gyakorlata általában is bevett úzusnak számított e korban, az egyházügy területén különösen feltűnőnek látszik. Úgy vélem, nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy a jelenség éppúgy összefüggésbe hozható az egyházakról alkotott kriminalisztikai képpel, mint az irányukban foganatosított államigazgatási intézkedések kombattáns jellege és a civil ügyintézés keretein kívül lévő, konspirációs természetű eszközök alkalmazását nemcsak lehetővé tevő, de egyenesen kötelezőnek is tekintő felfogás. (Felszínes forrásismeretem alapján ítélve, a jelenség közeli rokonságban áll a „nép más exponált ellenségeivel" szemben követett gyakorlattal.) E körülmény magyarázza többek között azt is, hogy a papok feddésben részesítése javarészt szóbelileg történt, ami nemcsak a jogérvényesítést tette majdhogynem lehetetlenné, de a kilátásba helyezett fenyegetések diffúz jellegét is növelte. Hasonlóképpen nélkülözték azonban az írásbeliséget a parókiális helyszínre kiszálló egyházügyis szóbeli formában gyakorolt kondicionáló beszélgetései, ellenőrzései is. (Az esetlegesen készített feljegyzések személyes jellegű munkaanyagok voltak csak, amelyeket többnyire el is került az irattározás.) A non-scriptuális hivatali úzus tömény érzékeltetésére álljon itt egy részlet abból az 1958 februárjában kelt jelentésből, amelyben az egyik megyei titkár a megelőző hónapok eseményeiről tájékoztatja az AÉH-t:
