Közérdekű iratok, adatok és az állampolgár. Levéltári Nap BFL, 1996 (Budapest, 1997)

Majsai Tamás: Kinek a titka?

Az iratok sorsától függetlenül is igaz, hogy az egyházügyi hivatal tevékenységének klasszikus dokumentarista, adatpozitivista eszközökkel történő megismerése eleve kilátástalan kísérlet. Oka ennek elsősorban a hivatali tevékenység önértelmezésében és speciális működési mechanizmusaiban, valamint az igazgatási-hivatali kultúra ama (periódusonként változó intenzitású, de) célzott gyakorlatában keresendő, hogy a döntések egy (gyakran igen fontos) része verbális-telekommunikációs úton ment végbe. És ezzel el is érkeztünk azokhoz a kérdésekhez, amelyek konkrétan is összefüggésbe hozhatóak az előadás címével. 1) Más kormányzati-közigazgatási szervektől eltérően, az egyházügyi tevékenységet egy olyan, szinte működésének utolsó pillanatáig érvényben lévő, axiomatikus erejű identitás jellemezte, hogy munkájuk egy ellenséges, de legalábbis folyamatos regulációt igénylő közegben folyik. (E felfogás merevségének korszakokhoz kötődő változásai persze megállapíthatóak.) Az 1956 előtti periódus hivatalnokai szemében az egyházak alapvetően a szocializmus (illetve a rendszer) kerékkötőiként értelmezett monolit tömbként jelentek meg. Akár a konkrét ellenség képzetének formájában, akár abban az értelemben, hogy puszta létükkel, vegetatív állapotukban is veszélyesek a nép boldogulásaként épülő új rend számára. Az ellenségkép elvi politikumon túlmenő konkrét tartalmát, dinamizáló erejét az szolgáltatta, hogy — lévén az egyházak intézményi létének „természetes" preferenciái még a komolyan vehető lojalitás esetében is közelebb állóak a rendszer antitéziseként láttatott szisztémákhoz, főbb vonalakban képviselt értékrendjük pedig már eleve nehezen közelíthető az új rend hivatalos ember- és világképéhez — adottságaik csak nehezen voltak aktualizálhatóak a hatalmi struktúra számára. (Némileg teológikusan közelítve a jelenséghez, azt is megkockáztathatjuk, hogy történelmi jelenlétük folyamatosan