Közérdekű iratok, adatok és az állampolgár. Levéltári Nap BFL, 1996 (Budapest, 1997)

Tyekvicska Árpád: Az ő titkaik, a mi titkaink

mos" átmenet árnyoldalát példázva máig tisztázatlan módon, helyen, időben és mértékben lezajlott a szervezetet kompromittáló iratok jórészének eltüntetése. Kezdetben a Btk. módosítására hivatkozva törölték nyilvántartásaikból a megfigyelt célszemélyek zömét, irataikat pedig lezúzták, elégették, végül karácsonyra eljutottak az addig készült selejtezési jegyzőkönyvek megsemmisítéshez is. (Mint cseppben a tenger, úgy jelenik meg a kommunista titkosszolgálatok önképe az iratmegsemmisítésben. Ennek egyik mozaikja csupán az ÁVH operatív munkájának szinte nyom nélküli eltüntetése.) Önmagától adódik a kérdés: miként lehetséges, hogy ennek a tragikus tartalmú irategyüttesnek a sorsa, amely mégis csak páratlan nemzeti értéket képezett, a mai napig homályban maradhatott? Vajon feláldozgató-e, s egyáltalán fel kell-e áldozni a rendszerváltás oltárán az adateltüntetés, megsemmisítés jogállamiságból eredő következményeit? Megfeledkezhete egy magát demokratikusnak tartó társadalom arról, hogy nemzeti-történeti értékeit, és személyes adatait egykor ledarálták, elégették? A büntetést tekintve persze megbocsáthat, nagyvonalú gesztussal egérútra engedve a bűnösöket. De szabad-e megfosztania önmagát és utódait annak tudásától, hogy milyen erők, társadalmi-ideológiai meghatározottságok és nem utolsó sorban milyen vezetői, tehát emberi döntések vezettek mindannyiunk közkincsének pusztulásához? És egyáltalán mi pusztult el, mi maradt meg és hol? A kérdés bizonyára általánosabb, mint az állambiztonsági iratok megsemmisítésének társadalmi kihatásaiban azért mégiscsak korlátozott ügye. Valójában annak a látványos bukásnak sem ismert a miértje, hogyanja, amely után a belső politikai elhárítást végző III

/III. Csoportfőnökséget felszámolták (mások szerint az átmenet oltárán feláldozták). Hiszen a Szerv