Közérdekű iratok, adatok és az állampolgár. Levéltári Nap BFL, 1996 (Budapest, 1997)

Majsai Tamás: Kinek a titka?

„[...] elbeszélgettem [X.Y]-nal, [...] aki a beszélgetés elején sok mindent beismert, majd később, amikor megengedhetetlennek minősítettem tevékenységüket, akkor gyalázatosan megtagadott mindent, nem volt hajlandó elmondani, hogy miért teszi ezen irányú munkáját, mi a tervük a jövőben. [...] Teljesen vallási alapra helyezte válaszadását. Magyarországon szabad vallásgyakorlás van, ehhez neki is joga van, saját vallását gyakorolni és vallásos nézeteit hirdetni. [...] Kérem az Elvtársakat ezen üggyel kapcsolatban a továbbiakban mit tegyek, erről értesítsenek." (Válasz ismeretlen.) [Feljegyzés egy beszélgetésről:] „Ok tisztelik, becsülik ezt az államot, ezt a rendszert, ezt a népet, mert ezzel a rendszerrel nekik semmi bajuk nincs [...]. Engedélyt a gyermekevangélizációra azért nem kértek, csak annyit válaszoltak rá, hogy ők ezt azért végzik, mert az Úrtól kapták a megbízatást ennek a végzésére." Természetesen a vallásosságnak ez a típusa sem számított kívánatosnak. Sőt, adott értelemben még a népegyházi klerikalizmusnál is haszontalanabbnak minősült. Az egyházügyi titkárok megfogalmazása szerint például azért, mert nyomában még nem látták megemelkedni a TSZ-tagok számát, vagy a tagosítás intenzitását, s mert általa az emberek a munka helyett úgymond „lelki szórakozásokban elégülnek ki". Társadalmi hatásukat igyekeztek is tehát mérsékelni. Az egyik titkár például azt tette, hogy a hitoktatói működést „az öreg kanonok" számára engedélyezte, aki „úgy sem fog kijárni a szórványokba". Egészében véve azonban a vallásosság e változata mégiscsak a kisebb rossznak számított. (Szimpatizánsai nem képviseltek számottevő társadalmi tényezőt, politikai ambícióik lényegében véve nem voltak, mentáiterápiás kisugárzásuk, passzivisztikus szemléletük ugyanakkor jól szolgálta a mindennapok emberének pacifikálását, megpróbáltatásokhoz szoktatását.)