Levéltár és nyilvánosság - Levéltári Napok BFL, 1992 (Budapest, 1993)

Benda Kálmán: A történeti forráskiadványok helyzete Magyarországon

meg egy másik ilyen jellegzetes példát: Táncsics Milhály emlékiratait, amelyet már korábban is kiadtak, az 1960-as években új kiadásban jelentették meg. Táncsics, a derék öreg, szerette az Istenre való hivatkozást, a legkülönbözőbb vonatkozásokban. Ezt természetesen ki kellett irtani az emlékiratból, ami persze azzal járt, hogy gyakran az egész mondatot át kellett fogalmazni. Érdemes egybevetni a korábbi kiadást az újjal, hogy milyen gátlástalanul ment az átfogalmazás, amelyik néha a lényeget is érintette. Természetesen voltak szakmai szempontból kifogástalan forráskiadványok is, ezekről a maguk helyén még szólunk, annál is inkább, mert a Fővárosi Levéltár is több ilyen kiadványt adott ki. Ezek után magától értetődő, hogy a forrásközlésnek módszertani előírásai nem voltak. Nem volt semmilyen követelmény, nem volt egységes előírás. A Magyar Történelmi Társulat 1921-ben kiadta Forráskiadvány Szabályzatát. Ezt meghaladottnak, tehát érvénytelennek nyilvánították, de újat nem hoztak helyette. Mindenki saját tetszése szerint publikálta a forrásokat. Annak eldöntése, hogy az egykori írást betűhíven közli, vagy modernizálja helyesírását, ha igen, mit és milyen mértékig változtathat, a közreadó joga volt. Hogy ad-e a forrás előtt regesztát, vagy nem, az is közreadón múlt, jóllehet az egyetemes történetírásban ez már másfél évszázada kötelező volt, ahogy általában pontosan rögzítették a kiadás szabályait. Hogy a kiadott irathoz tesz-e jegyzeteke, hogy tisztázza-e: másolattal vagy eredetivel van dolga, ha hivatalos akta, ki írta, ki javította, kinek a véleményét tükrözi az első fogalmazvány, miben tér el a javítás, - ilyen dolgokkal a közreadók nagyon ritkán törődtek. Pedig Károlyi Árpád már a századfordulón megfogalmazta: a forráspublikáló feladata az, hogy mindazokat a kérdéseket, amelyek egy kézirattal kapcsolatosan fölmerülhetnek, a helyesírási problémáktól a betoldásokig, az idegen kéz által végzett javításokig, megválaszolja, hogy ezzel megkönnyítse a forrás használatát. A régi írások tükörszerű lenyomatása - ideértve a tollhibákat, kis- és nagy kezdőbetűk összevissza használatát, a teljesen következetlen központozást, a ma már