Erdei Gyöngyi: Fejezetek a Bárczy-korszak történetéből. Budapest művelődéspolitikája a századelőn (Budapest, 1991)

az állami gimnáziumokban. 1897-ben a fővárosban 4 leánytanuló tesz érettségi vizsgát, 1903-ban 56,1912-ben már 105.

1427 A fővárosi oktatásirányítás először latin tanfolyamokkal egészítette ki, majd 191 l-ben teljes - 8 osztályos - gimnáziummá szervezte át belvárosi felsőbb leányiskoláját. A fővárosi tanügyi igazgatás kiemelkedő fontosságot tulajdonított - az elemi iskolai oktatás korszerűsítését döntően befolyásoló - tanítóképzésnek. A tanítóképzők színvonala az egész korszakban erősen hullámzó. A képzők 70%-a felekezeti irányítással működik, s a tanítók kb. hasonló százalékban itt szereznek oklevelet, annak ellenére, hogy sok egyházi tanítóképző mellől hiányzik a gyakorlóiskola.

1437 Az állami tanítóképzők száma lassan nőtt, az 1868-as törvény által előírt 20 állami tanítóképző csak a század elejére épült fel. Ezekben már 1881-ben négy évre emelték a képzési időt, a felekezetiek azonban még az első világháború előtt is három évfolyammal működtek.

1447 A tanítók és tanítónők felvétele során szerzett tapasztalatok arra indították a tanácsot, hogy a helyi igényeknek megfelelő fővárosi tanítóképző felállítását kezdeményezze. A tervezett tanítóképző szervezetét Weszely Ödön dolgozta ki, s terjesztette 1911 május 17-én a közoktatásügyi bizottság elé. A bizottsági jóváhagyás után a javaslat a közgyűlés elé került, ahol nagy vita robbant ki.

1457 Feleki Béla a városi hatóság számára kívánta biztosítani a tanárok feletti fegyelmi jog gyakorlását, a felekezeti problémák megakadályozása érdekében. A községi iskolákban sok szülő panaszolta, hogy az osztályok létrehozásakor felekezeti szempontok domináltak és ezzel megkérdőjelezték a „közös iskola" toleráns szellemét. Az ügyosztály - a helyzet felmérése után - elrendelte, hogy a gyermekek a felekezetek iskolai arányszáma szerint kerüljenek az osztályokba, s megszüntették azt a kialakult gyakorlatot is, hogy kirándulásra - felekezetek szerinti csoportokban - hitoktatók vitték a diákokat. Bár forrásaink - s a városi képviselők - óvakodnak kimondani, de a reflexiókból kitűnik, hogy ennek a szellemnek legfőbb kárvallottai a - főváros népességének közel 25%-át kitevő - zsidó lakosság gyermekei voltak, de a jelenség a liberális zsidó polgárság számára is mutatta, hogy az éppen csak elért polgári jogegyenlőség elve mennyire távol áll a társadalom - de még az értelmiség - közfelfogásától is.

1467 A tanítóképző felállítását a képviselők többsége pártfogolta, ezzel is ellensúlyozni kívánták az említett felekezeti egyoldalúságot. „A városi tanárok között ma is van, aki a szeretet és felvilágosodás helyett a felekezeti gyűlölködést hirdeti az iskolában és a város kénytelen ezt tűrni, mert nincsen hatalma a tanár ellen eljárni."

1477 A tanítóképzőt a tervezet pedagógiai szemináriummal - továbbképző tanfolyamokkal - is kiegészítette. Az előterjesztést a közgyűlés - Vázsonyi Vilmos fegyelmi jogkörrel kapcsolatos indítványával együtt - elfogadta, s az intézményt 1911 őszére szerették volna megnyitni. Röviddel ezután azonban kiderült, hogy a fegyelmi jogkört meghatározó törvény módosítására a fővárosnak nincs lehetősége, s ekkor a pénzügyi bizottság - részben anyagi nehézségek miatt - a létesítés ellen emelt szót, amit a tanács javaslatára végül a közgyűlés is megerősített.

1487 A Pedagógiai Szeminárium gondolatát azonban általános helyesléssel fogadták, s a közgyűlési határozat és az erre épülő tanácsi rendelet

1497 nyomán gyors ütemben megkezdték az előkészítést. Ideiglenes szervezetét Weszely Ödön készítette el, s ezt a közoktatási bizottság és a tanács is elfogadta. A továbbképző intézetet pedagógiai könyvtárral

1507 és laboratóriumokkal egészítették ki, s a Mária Terézia téri iskola épületében helyezték el. Vezetésére Weszely Ödön kapott megbízást, a könyvtár élére pedig Ozorai Frigyes került.