Az ostromtól a forradalomig. Adalékok Budapest múltjához, 1945-1956. Az 1989. október 24-én Budapesten tartott Levéltári Nap előadásainak anyagára épülő tanulmányok (Budapest, 1990)

Szücs György: A Rákosi Mátyás Művek

az ikonometria szabályai szerint Rákosi feje van a legmagasabban, a falon függő Lenin és Sztálin képekkel egy vonalban. Mögötte felismerhető Vas Zoltán alakja, jellemző, hogy csak ők ketten viselnek öltönyt-nyakkendőt. Ezeknek a tartalmukban korai, történelmi jellegükkel tüntető képeknek párdarabjai azok a „konszolidált" emelvényképek, ahol a nép vezére már a megvalósult új rend első embereként lép színre. Az 1952-ben festett képek közül kettőt emeljünk ki. Csáki-Maronyák József az Emlékkönyvben megjelent színes mellékletén drapériával borított emelvény mögé helyezte Rákosit. A kivágást egészen leszűkítette, így a vezér megjelenése minden zavaró tényező nélkül érvényesülhetett, jól reprodukálható idealizált portré született. Előképe A. Geraszimov V. M. Molotov arcképe (1948) volt. Rosszul választotta ki viszont nézőpontját a Sebők Lajos és Neszprémi Endre a „Rákosi elvtárs beterjeszti az alkotmányt" nagyméret ű vásznon. A Parlament emelvényét oldalról ábrázolták, ezért Rákosiról egészalakos képet kellett festeni. Hogy a hitelesség látszatát megőrizzék, Rákosi megfogalmazása fotórealista aprólékossága, amelyhez jól illeszkednek az építészeti tagozatok rajzolatai. Akkor jönnek zavarba, amikor a padsorokban ülőkre kerül a sor: ott ugyanis nem folytatódik a Rákosinál alkalmazott gondos realizmus, de a „négyesfogat" másik három tagját mégis felismerhetően illett ábrázolni. A végleges kép teljes stílusbeli szétesettséget mutat, a tömeg impressziouisztikus foltszerűsége mellett valamelyest kidolgozottabbak Gerő, Farkas és Révai arcképei, de szemmel láthatóan több helyről összeszedett fotók alapján készültek. Ez a mű arra lehet példa, hogy biztosabb a már bevált kompozíciós kánonokat alkalmazni, mintsem „megosztva" elkészíteni egy képet, amely azonban sikerületlenségével bepillantást enged a reprezentációs képek festői problematikájába. A szónokló-prófétáló vezér képtípusát a magyar szakirodalom az agitátorképek hagyományaira vezeti vissza. Legismertebb példái Bihari Sándor Programbeszéd (1890), Munkácsy Mihály Sztrájk (1895) és Kernstok Károly Agitátor a gyár kantinjában (1897) alkotásai

59

. A központi figurára figyelő kisebb-nagyobb csoport és a szónok között olyan intenzív viszony alakulhat ki, amikor a résztvevők az elhangzó szavakat a sajátjukénak érzik, azaz a szónok igazságát saját igazságuknak fogadják el. A tömeget meggyőzni akaró agitátorban tudatosul ennek a tétje és a színjáték kockázata. Az egyik munkásgyűlésen a fiatal Kassák Lajos is megtapasztalta a szituáció varázslatos hangulatát: „Egy asztal tetejéről beszéltem. Ilyen tömeg előtt még nem álltam, valósággal megrészegedtem a rám bámuló fejektől. (...) Hallottam, hogy a hallgatóság helyeslően gyakran közbekiált, s ezek a kiáltások meglöktek, és beszéltem tovább, azzal az érzéssel, mintha egy hegyre másznék felfelé. Egyre közelebb értem a csúcshoz, és egyre világosabb lett a fejem."

60 A másik követett tradíció a Szovjetunióban készített - általuk ,forradahni tribunnak" nevezett - típusok sorozata. 1.1. Brodszkij sikeres próbálkozásai után A. Geraszimov tökéletesítette Lenin és Sztálin különféle tribunus-ábrázolásait. A J.V. Sztálin az SZK/b/P XVI. kongresszusán című festményén, amelyet 1933-ban. a Vö-