Az ostromtól a forradalomig. Adalékok Budapest múltjához, 1945-1956. Az 1989. október 24-én Budapesten tartott Levéltári Nap előadásainak anyagára épülő tanulmányok (Budapest, 1990)
Szántó Ferenc: Stílus és vitakultúra epizódok a városházi koalíció történetéből (1945-48)
ezek a koalíciós időszak első másfél-két esztendejében, amelyekkel igazán nem volt nehéz egyetérteni a közgyűlés pártjainak. Az is igaz persze, hogy gyakran éppen ezen alapelvek értelmezésében megmutatkozó felfogásbeli különbözőségek, eltérő vélemények állították szakítópróba elé a Városházi koalíciót. Ezek az alapervek ugyanis folyamatosan szembesültek a mindennapi élet tényeivel, gyakorlati problémáival, és ennek konkrét megoldására irányuló erőfeszítések nem mindig eredményezték ezen elvek maradéktalan érvényrejuttathatóságát. Hiszen, ha csak a demokrácia kérdéskörét vesszük szemügyre, látható, hogy már az indulásnál eltért a koalíció polgári és munkáspárti bizottsági tagok véleménye arról, kik részesülhetnek a demokrácia és a szabadság áldásaiban és kik nem, illetve csak korlátozottan. (Lásd a B-listázások körüli vitákat.) Továbbá, hogy a hatalomgyakorlás legfontosabb szervei és testületei a demokrácia szélesebb népi vagy szűkebben vett osztályszempontú elvei alapján épüljenek-e ki főváros szerte. Ez utóbbi kérdés megválaszolásának mikéntje két alkalommal is vízválasztónak bizonyult, nevezetesen: 1945-ben és 1949-ben. 1945-ben azért, mert megfelelő politikai alapot teremtett a koalíciós városvezetés és hatalomgyakorlás ervének érvényrejuttatásához, 1949-ben pedig azért, mert a főváros vezetésében is hatályon kívül helyezte ezt az elvet. Vas Zoltán polgármester az 1945. május 16-i székfoglaló beszédében az MKP irányvonalának megfelelően fogalmazott, amikor kijelentette: „Minden törekvésem arra fog irányulni, hogy demokratikus népi politika érvényesüljön a Városházán; minden törekvésem arra irányul, hogy a városi tisztviselők a népből valók legyenek és a népért legyenek. A városháza, az elöljáróságok, a városi intézmények soha többé ne legyenek öncélú testületek, hanem Budapest népét, Magyarország felemelkedését szolgálják." 10 Kossá István a szakszervezetek véleményének hangot adva, elismerte a nemzeti összefogás fontosságát a főváros újjáépítésében, de ezzel együtt is kívánatosnak ítélte a munkásosztály vezető szerepének érvényre juttatását. 11 Tildy Zoltán e kérdés körüli látens vitákra is reagálva, hívta fel a Közgyűlés tagjainak figyelmét, mondván: „Ne részérdekeket keressünk, hanem a nagy közösség érdekeit. Ne vitázzunk azon, hogy mennyi a fizikai dolgozó és mennyi a szellemi munkás, mennyi a munkás és az úgynevezett polgár. Munkás és polgár között nem szabad különbséget tennünk, - ha meg is lehet különböztetni kategóriákat politikai és társadalmi értelemben - mi úgy tekintjük, hogy a munkás és polgár egyaránt Budapest polgára, mert mindannyian Budapest főváros polgárai vagyunk. Ez a tudat kell, hogy áthassa a mi jövendő egész munkánkat." 12 Az 1945-ös őszi választások eredménye ha nem is zárta le ezt a vitát, mindenesetre tényként rögzítette: a főváros választó polgársága elutasította az osztályszempontú hatalomgyakorlás elvét, s egy szélesebb alapozású demokrácia érvényesítésére voksolt. Az 1948-49-es fordulat évét követő drasztikus politikai átrendeződés azonban - mint annyi mást - ezen szavazatok érvényét is felülvizsgálta. A hatalom forrása er-