Az ostromtól a forradalomig. Adalékok Budapest múltjához, 1945-1956. Az 1989. október 24-én Budapesten tartott Levéltári Nap előadásainak anyagára épülő tanulmányok (Budapest, 1990)

Szántó Ferenc: Stílus és vitakultúra epizódok a városházi koalíció történetéből (1945-48)

száma 1947 decemberében már csak 102 volt, miközben a két munkáspárt stabilan őrizte az indulásnál elnyert 107 helyet. S bár ezek a kiválások, kizárások megtépázták a kisgazdapárti közgyűlési frakció tekintélyét, ennek ellenére a koalíció formailag létezett és a városháza élén is 1949 júliusáig kisgazdapárti polgármester állt. A fővárosi lakosság életét döntően meghatározó várospolitika tartalmát, irányultságát azonban ekkor már nem a szélesebb alapú koalíciós együttműködés, kormányzás formálta, hanem egyre inkább a két munkáspárt szűkített koalíciója. A közéleti vitakultúra, stílus szemrevételekor nem tekinthetünk el annak bemutatásától sem, hogy a főváros parlamentjében, szakbizottságaiban kik, milyen formátumú emberek, személyiségek határozták meg a várospolitika arculatát, vagy adták meg az egyes napirendi viták politikai ízét. A teljesség igénye nélkül, mellőzve most aszemélyiségekibárminemű értékelését, pusztán csak jelzésszerűen említenénk a kisgazdapárti mandátummal bekerült politikusok közül Tildy Zoltánt, Nagy Ferencet, Varga Bélát, Ortutay Gyulát, Balogh Istvánt, Bognár Józsefet, Kővágó Józsefet, Dessewffy Gyulát, Pfeiffer Zoltánt, Sulyok Dezsőt, Acsay Lászlót, Schlachta Margitot; a kommunista párt részéről Rákosi Mátyást, Rajk Lászlót, Gerő Ernőt, Révai Józsefet, Farkas Mihályt, Vas Zoltánt, Kádár Jánost, Kossá Istvánt, Olt Károlyt, Nezvál Ferencet, Kiss Károlyt, Fock Jenőt, Széli Jenőt, Földes Mihályt, Major Tamást, Gobbi Hildát, Köböl Józsefet, Pongrácz Józsefet; a szociáldemokratáktól Szakasits Árpádot, Révész Mihályt, Miliők Sándort, Bechtler Pétert, Fischer Józsefet, Halász Alfrédot, Kisházi Ödönt; A Nemzeti Parasztpárttól Kovács Imrét, Darvas Józsefet; a Polgári Demokrata Párt részéről Supka Gézát, Bródy Ernőt, Kabakovits Józsefet, Payr Hugót; a Magyar Radikális Párti Csécsy Imrét, Zsolt Bélát s végül a pártonkívüliként megválasztott Harrer Ferencet.

6 A felsorolt személyiségek többsége az országos politika formálásában is meghatározó szerepet játszott. Közgyűlési jelenlétük, elmondott beszédeik így láthatóan domborították ki a fővárosi önkormányzat jelentőségét, országosan is mérvadó politikai súlyát. Kétségkívül sokféleképpen jellemezték már ezt a testületet, s nem mindig elismerő szavakkal. Kisgazdapárti többségét olykor még a rosszemlékű Wolff-párthoz is hasonlították.

7 Mai tudásunk, és az oly nélkülözhetetlen történelmi távlat objektív mérlege alapján azonban elmondhatjuk: a főváros koalíciós időszakának helyi parlamentje a szó legteljesebb értelmében európai színvonalat képviselt. Tagjainak többsége, megnyilatkozásaik irányultságát tekintve, a demokratikus eszmék fenntartásnélküli elkötelezettjének vallotta magát. Az ideiglenes törvényhatósági bizottság megalakulásakor Szakasits Árpád ezt így fogalmazta meg: a testület tagjai „a népi önkormányzat, az emberi szabadság és a munka demokráciája" eszményének őrzői kívánnak lenni. Békés együttműködésben Kelettel és Nyugattal.

8 Vagy amiként Supka Géza fogalmazott: „aranyhíddá válni Kelet és Nyugat között: ez a legszebb hivatása ennek az újjászülető városnak."

9 Demokrácia és kétirányú külpolitikai orientáció! Olyan sarkalatos elvek voltak