Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

I. FEJEZET FENT ÉS LENT - KOMMUNISTA LIBIKÓKA

tudható, hogy ezek közül hét irat, feljegyzés az 1943-as pártfeloszlatásról szólt, s mind a hét 1950. július elején, tehát Szakasits Kádár-ellenes kihallgatása előtt keletkezett.

329 Ezekből is rekonstruálható, hogy a feloszlató döntésnél 1943 júniusában négyen voltak jelen, Rákosi közülük háromtól (Pétertől, Szirmaitól és Tonhausertől) kérte, írják le ennek körülményeit. A negyedik résztvevő a célszemély, Kádár János volt. E feljegyzések viszonylag pontosan rögzítették, miként került sor a kommunista párt feloszlatására. A vonatkozó döntés nem született meg azonnal. 1943. június 20-a körül, egy szerdai napon hangzott el Kádár javaslata, amely egyáltalán nem váltott ki osztatlan elismerést a szúk körű pártvezetésben. Tonhauser Pál szerint valamennyien ellenezték. Vele összhangban Péter is arról írt, hogy őnem szólt hozzá a vitához, de a szlovák kommunista feltételezésével ellentétben elismerte, hogy hallgatása azt jelentette, hogy helyeselte Kádár javaslatát. Szirmairól mindketten azt írták - ő maga is -, hogy a feloszlatás ellen foglalt állást. Péter szerint - érezhetően ő emlékezett hármuk közül a legrészletesebben a történtekre -, másnap jöttek újra össze.

330 Ez a második megbeszélés azonban még kevésbé rekonstruálható, mint az első. Tonhauser - saját állítása szerint - kitartott eredeti álláspontja mellett, bár később hozzátette, hogy nem tudott elég jól magyarul, képtelen volt ellenérveit megfelelően kifejteni. Szerinte Szirmai is változatlanul ellenezte, Péter viszont elfogadta Kádár javaslatát.

331 Akárhogy is történt, akármi is hangzott el ezen a két konspirativ beszélgetésen, végül nem Kádár egyedül, hanem kollektíven döntöttek a párt feloszlatásáról, s elfogadták az ezt bejelentő, Kádár által megfogalmazott röplapot.

332 Kádárnak a pártfeloszlatással kapcsolatban sem voltak titkai, egyszerűen képtelen volt nyolc év távlatából pontosan felidézni a történteket, s még a börtönben is maga előtt szerette volna magát tisztázni, így „jött rá" 1951 szeptemberében arra, hogy éppen kihallgatója, Péter Gábor az, akinek „titkai" vannak. Majd pontosan ugyanúgy reagált erre a felismerésre, mint ahogy vele tették, ha Péter nem volt „őszinte", akkor áruló, nem ő, hanem Péter az áruló, vagyis imperialista ügynök. Holott az AVH főnöke nem akarta saját szerepét a pártfeloszlatásban csökkenteni, 1950. júliusi feljegyzésében nem „vallott" Kádár ellen, tényszerűen próbálta leírni a történteket, de ő sem tudott magyarázatot adni arra, hogy végül is ki és miért kezdeményezte a párt feloszlatását. Eleve a kiindulás volt hamis, mely szerint erre csak ellenséges szándékkal kerülhetett sor. Mindketten az „árulóra" - akár magukban keresve azt - koncentráltak, s éppen ez akadályozta meg őket abban, hogy feltárják a hogyant és mikéntet. Péter Gábor 1953 elején bekövetkezett letartóztatása után újra felmerült a pártfeloszlatás kérdése, majd 1954-ben ismét,

333 s végül Kádár - már a hatalom küszöbén, mindenesetre A hét feljegyzés közül három maradt fenn. • Tonhauser szerint egy-két nap múlva. 331 Kádár szerint a második találkozás során mindannyian-Tonhauser fenntartásokkal - támogatták a javaslatot. Lásd a 29d. számú dokumentumot. ,32 PIL 677. f. 1/39. őe. A röplapot lásd Dokumentumok a magyar párttörténet tanulmányozásáról. V.: 1939 szeptemberétől 1945 áprilisáig. Budapest, 1955, Szikra, 141-143. p. Az 1943-as párt feloszlatás Kádár elítélése után is többször előjött. így például - érthetően - Péter Gábor 1953 eleji letartóztatását követően, hiszen őt addig - Kádárral ellentétben - még nem vonták ezért felelősségre. Nyárra el is készült valamiféle ideiglenes jelentés, aminek csak annyi nyoma maradt, hogy az akkori belügyminiszter, Gerő Ernő megküldte azt július 25-én Rákosinak és Nagy Imrének, azzal a megjegyzéssel, hogy „ez a kérdés igen bizonytalan állapotban van [..,] Utasítást adtam, hogy minden lehető módon meg kell kísérelnie a vizsgálatnak a lényleges