Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

I. FEJEZET FENT ÉS LENT - KOMMUNISTA LIBIKÓKA

„A potenciális ellenség kijelölése volt a szempont" - írta később Donath Ferenc.

292 Nem a valóságos vagy annak hitt, hanem a potenciális ellenség volt a célszemély. Olyan szűrő ez, amin képtelenség volt nem fennakadni. Éppen ezért hamis a koncepciós pereknek minden olyan magyarázata, amely - akár az áldozat ártatlanságának hangoztatása mellett is - valóságos alapokra próbálja helyezni a vádakat. Hamisak az állandóan visszatérő „miért pont Rajk, miért éppen Kádár" jellegű kérdések, legalábbis akkor azok, ha megfeledkezünk arról, hogy mind Rajk, mind Kádár, de maga Rákosi is valóban „potenciális ellenség" volt. Csakhogy az „ellenség" nem megtévedt bárány, hanem eleve „árulóként" születik. Egyáltalán nem a feladat (az ellenség leleplezése) eltúlzása, túlteljesítése idézte elő, hogy a vádlottak (akár Rajk, akár Kádár, vagy később Nagy Imre) született gonosztevőként jelentek meg bíráik előtt, s már az anyatejjel magukba szívták az árulás rothadt leheletét. Nem egyszerűen bírói úton kellett őket megsemmisíteni, hanem morálisan is, nem megtévedt kommunisták, hanem a legaljasabb, legalávalóbb gonosztevők voltak. így születtek a legképtelenebb, leghihetetlenebb vádak, amelyek azonban sem a még szabadlábon maradt pártvezetők, sem a szélesebb közvélemény számára nem nehezítették meg e képtelenségek befogadását, hanem ellenkezőleg kimondottan megkönnyítették. „Az emberek - fejti ki Donath - szívesen és erővel elnyomják kétségeiket és hiszik a valószínűtlent is, hogy ne kelljen megtagadni múltjukat, családjukat, hogy ne kelljen feladni életüknek azt a jobbik részét, amelyet privát életükön felülemelkedve a közösségért töltöttek a kommunista pártban."

293 Sőt ez olyannyira igaz, hogy éppen a legképtelenebb vádak szorultak a legkevésbé bizonyításra. A kételkedők apró jelentéktelen momentumokat véltek felfedezni, amelyek számukra megkérdőjelezték a konstrukciót. Maga Kádár is, nem azt vonta kétségbe, hogy sor kerülhetett-e egyáltalán a Rajk-Rankovic titkos találkozóra, hanem annak helyszínét kérdőjelezte meg. A többségnél viszont éppen fordítva történt, a paksi csőszkunyhós verzió apró részletei tették „hitelessé" a vádat. Mindezek után tehetjük csak fel a kérdést, hogy „miért pont Rajk, miért éppen Kádár?" Vagyis miért éppen e potenciális ellenségekre, valóságos célszemélyekre - és nagyon is sok társukra - esett a választás. „Az áldozatok kijelölésében különböző szempontok játszottak közre, s e szempontok személyenként variálódtak. Igen nagy lehetett a véletlen szerepe." Vagyis megint csak elégséges, de nem szükséges előfeltétel lehetett a nyugati emigráció, a hazai illegális múlt, „vagy éppen baráti kapcsolat". Maradéktalanul igaza volt azonban Donath Ferencnek abban - s éppen ez kapcsolja össze Rajkot és Kádárt, ez a közös bennük -, hogy ilyen általános okok, véletlenek mellett, „gyanússá válhatott az a magasabb beosztású funkcionárius, aki elhúzódó volt és zárkózott. Veszélyben volt, aki hivatalos beosztásánál fogva tudott a vezetők üzelmeiről."

294 Mind Rajk, mind Kádár, de a Kádárt a belügyminiszteri székben felváltó Zöld Sándor is eleve „potenciális ellenségnek" minősült, „valóságos célszemély" is volt, de ezen túl Donath Ferenc: Haraszti Sándor és amiért nem kellett. Inuő.: A Márciusi Fronttól Monoríg. Tanulmányok, vázlatok, emlékezések. (Vál. Valuch Tibor.) Budapest, 1992, MTA Közgazdaság-tudományi Intézet-Századvég Kiadó, 284. p. 293 Donath Ferenc: Miért kellett Rajk Lászlónak elpusztulnia. In uő.: A Márciusi Fronttól. 287. p. 294 Donath: Haraszti. 284-285. p. „S ki mondhatná meg - folytatta Donath e gondolatmenetet -, hogy milyen szerepe volt egy-egy vétlen, félreérthető, Rákosi mindennapi olvasmányát képező besúgói jelentések összesítésében eltorzított kijelentésnek emberek, családok jóvátehetetlen tragédiájában?"