Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)
I. FEJEZET FENT ÉS LENT - KOMMUNISTA LIBIKÓKA
Rákosi valóban „túlteljesített", maga ösztönözte a tisztogatásokat a többi „népi demokráciában" is, különösen Lengyelországban, de még inkább Csehszlovákiában. A penzumot még így sem sikerült teljesítenie. Éppen ezt fejtette ki Kartasov szovjet tanácsadó 1950. február 11-i jelentésében Abakumov miniszternek. Szerinte, a magyar vezetésben, még „Rákosi elvtárs környezetében is" továbbra is ott rejtőztek a politikailag megbízhatatlanok. Ezt a sommás megállapítást azokból a beszélgetésekből „szűrtük le, amelyeket a magyar államvédelmi hatóság vezetőivel, az ő kezdeményezésükre folytattunk, továbbá e szervek több dokumentuma alapján". 279 Kartasov ugyanebben a jelentésében kitért Rákosival folytatott beszélgetésére is, amelynek során a magyar pártvezér beszámolt neki arról, hogy „Kádár belügyminiszter bágyadt, határozatlan ember, akiben ő - mármint Rákosi - nem egészen bízik". A kétes vezetők listáját Kartasov jelentésében már valóban Kádár vezette, de abban szerepelt Révai, Kovács, Apró, Ries, Kállai, Farkas (!), Sebes Sándor és Vas Zoltán is. Nem teljesen alaptalanul állítják a vonatkozó szovjet dokumentumokat közzétevő, illetve azokat értékelő orosz szerzők, hogy „a szovjet vezetés azon információk alapján alakította ki véleményét egyik vagy másik magyar, esetleg más országbeli politikusról, amelyeket a magyar féltől kapott" 280 , csakhogy éppen az információk, a célszemélyek sokszínűsége biztosította Moszkva mozgásterét, korlátlan befolyását. Egyfajta szimbiózisként működött ez a mechanizmus: Moszkva neveket, ellenséget követelt, ezeket Budapest (egyre inkább maga Rákosi) már-már válogatás nélkül szállította, majd a „gazda" szelektált. így akár Sztálin is egyfajta fékező szerepében tűnhetett fel. 2X1 Rajk után Rákosi már egyre gátlástalanabbul vetett oda koncokat, tett javaslatokat, s várt a moszkvai reakcióra. Kivétel nélkül mindenkit, még az „érinthetetleneket", Farkast és Gerőt is felkínálta, függetlenül attól, hogy ők hol és mivel töltötték az 1945 előtti éveket. S valóban, még egy hónap sem telt el Kartasov tanácsadó említett beszámolója óta, amikor a korábban már többször idézett Sz. G. Zavolzsszkij jelentett a Rákosival folytatott megbeszéléseiről. E szerint Kossá István pénzügyminisztert „szeretők tömkelege, férfiakkal fenntartott nemi kapcsolat" miatt váltották le, Apró Antal „besúgó", és Szakasits Árpád, a népköztársaság elnöke, hivatalosan az elnöki tanács elnöke „1935-től provokátor" volt. E baráti, elvtársi beszélgetés során Rákosi megint sérelmezte, hogy sem Csehszlovákiában, sem Lengyelországban nem vették figyelmeztetéseit komolyan, holott ő a legmagasabb pártkörökből nevezte meg az ügynököket. 1950. március 9-i jelentésben a szovjet küldött, Zavolzsszkij beszámolt arról is, hogy „Rákosi elvtárs az utóbbi időben nem bízik Kádár János belügyminiszterben, a politikai bizottság tagjában". A magyar pártfőtitkár ezt azzal indokolta, hogy „előkerültek a kommunista párt 1932-es újságjai..., amelyek szerint [Kádárt] gyávaság és pánikkeltés miatt kizárták a pártból". Magára az inkább 1933-1934-es „esetre" természetesen még visszatérünk, most azonban maradjunk a gyanú, majd vád megfogalmazásának bizonytalanságainál. Zavolzsszkij a szovjet követségen is érdeklődött, s ott két illetékes - bár némileg eltérő változatban Vosztocsnaja. 31K. p. 2X0 Uo. 319. p. 2X1 Lást! erre vonatkozóan Rainer Sztálin és Rákosi, Sztálin és Magyarország, 1949-1953 című tanulmányának „Kezdeményező" Rákosi, „fékező" Sztálin című fejezetét. 95-9S. p.
