Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

III. FEJEZET ZÁRSZÓ - A MEGGYŐZŐDÉS NÉLKÜLI EMBER

Csak átvette Rákosi logikáját, aki a pártfeloszlatást az ellenség művének, provokációjának minősítette, s Kádár gyenge pontját abban vélte megtalálni, hogy képtelen beszámolni a Szakasitscsal létrejött találkozó előzményeiről. Kádár elfogadta a kiinduló tételt, hogy a pártfeloszlatás provokáción alapult, amit Sombor-Schweinitzer kezdeményezett a háttérből. Elfogadta tehát saját bűnösségét, hiszen végrehajtotta ezt, de tudta, hiányzik az a láncszem, aki neki a döntést „sugallta". A provokáció érzetét Rákosi ültette el benne. Nehezebben lehet érdektelenebb kérdést elképzelni annál, hogy miként került sor egy találkozóra, ha annak egyik résztvevője sem tagadja annak megtörténtét. Szinte egészen biztos, hogy arra nem Szakasits, hanem Kádár, vagy legalábbis kommunista kezdeményezésre került sor, s Donath és Haraszti voltak a közvetítői. Kádár azonban, amikor Rákosi ezt feszegetni kezdte, megbénult. Magánzárkájában mindent végiggondolt, még azt is kiszámolta, hogy hányan voltak a pártban, amikor ő azt feloszlatta, éjszakákat, nappalokat kellett azzal töltenie, hogy név szerint képes legyen valamennyiükre emlékezni. Ez volt tehát az a Kádár János, aki 1954. július 22-én szabad emberként kilépett a Fő utcai börtön kapuján. E pillanattól folyamatosan fel kell tennünk, a Molnár Miklós-i kérdést, mely szerint „gondolt-e Kádár másra, mint arra a pillanatra, amikor majd visszakerül a hatalomba?"

20 Sőt ez előtt még azt a kérdést is fel kell tennünk, hogyan élte meg Kádár János azt a hatalmat, amelynek egyszer már részese volt? Főkapitány-helyettesi kinevezését 1945 elején már-már megalázásnak érezte. Holott racionálisan nézve erre nem volt oka. Saját elmondása szerint Vas Zoltán neveztette ki, az ő megkérdezése nélkül. Önmagában ez azonban nem volt annyira sértő, mint ahogy ő megélte, bár előélete arra predesztinálta, hogy egyszer majd, ha eljön az ideje, Rákosi örökébe lépjen. Hiszen volt ő már egyszer az „illegalitás nehéz éveiben" a (hazai) párt első számú vezetője. Rivalizálása Rajkkal nem utódlási harc volt a szó klasszikus értelmében, ilyenre nem illett gondolni, de egy státus, a hazai mozgalom vezetőjének státusa, amit akkor nem Kádár, hanem Rajk nyert el. Rákosinak sem Rajktól, sem Kádártól nem kellett tartania, ők arra voltak hivatottak - kettőjük közül az egyik -, hogy egyszer majd örököljék a hatalmat. Az utód személye - kódolva - ott volt a pártegyesítéskor, az 1948 nyarán megválasztott politikai bizottság fiatalabb tagjai között.

21 Ha Kádár János körülnézett a politikai bizottságban, s bizonyára meg is tette, akkor azt látta, hogy erre valóban ők ketten jöhettek csak számításba. Természetesen utólag visszatekintve tudjuk (és nem csak a konkrét esetben), hogy milyen viharos gyorsasággal törhetnek meg a felfelé ívelő karrierek, hogyan jöhet váratlanul egy még ifjabb titán, aki az önjelölt utód helyébe lép. Benne élve azonban az embert ritkán kísértik ilyen gondolatok, azt hiszi sorsa már elrendeltetett, s ha nem követ el végzetes hibát, be is teljesül. Nem akarta siettetni a pillanatot, megelégedett (volna) a trónörökösség puszta tudatával, de nap mint nap bizonyítania kellett „alkalmasságát". 20 Molnár Miklós: Kádár János - avagy a történelem visszavág. Világosság, 1993. 9. sz. 33. p. 21 Gyarmati is Kádárt és Rajkot tekinti „hazai favoritoknak", a legfiatalabb moszkovita, Farkas Mihály kapcsán Kádárt - nem alaptalanul - annak „tárgyalóképes alteregójának" nevezi. Gyarmati 12. p.