Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)
III. FEJEZET ZÁRSZÓ - A MEGGYŐZŐDÉS NÉLKÜLI EMBER
lításukban szerepe lehetett ugyan Farkas intrikáinak, aki vágyott arra, hogy egyszer majd Rákosi utódja lehessen. Ám Rákosi és Gerő elhatározását ilyen nagyjelentőségű kérdésekben nyilván nem primitív intrikák döntötték el. Nem a nem létező harc, hanem a valóságos félelem, a hatalomféltés indította el őket a sokak számára végzetes úton. Rákosi nem Rajk vagy Kádár nem létező hatalmi törekvéseitől félt, hanem Sztálintól, aki nem rokonszenvezett vele és igen gyanakvó volt." 17 „Kádár János letartóztatása »szemkent illett a szalba«", 18 s tegyük hozzá, abba a szálba, amelynek kezdete a Rajk-per volt. |(; Természetesen léteztek Magyarországon korábban is „koncepciós" perek, ítéltek már el ártatlanul embereket, nem is keveset, de ezek - Rajkkal és Kádárral ellentétben - a kiépülő kommunista rendszer valós, vagy annak hitt ellenségei voltak. Egészen másként, mint Donath, de Rajk is sok mindent felismert, egyértelműen tisztában volt azzal a kényszerpályával, ahova letartóztatásával került. Kádár erre alkalmatlanak bizonyult, haláláig képtelen volt felfogni, még kevésbé magának megmagyarázni mindezt. Holott törekedett erre, de képtelen volt felismerni a rendszer korlátait, s azokon belül mozogva, maga is foglyává vált. Minden ellenkező állítással ellentétben, beleértve saját - 1956 előtti - megnyilvánulásait, semmi nyoma nincs annak, hogy akár a vizsgálat, akár a tárgyalás során bármiféle meghasonlottság jelei mutatkoztak volna nála. Az intrikák, mint ahogy ő Farkasról feltételezte, mindennaposak voltak a pártvezetésben. Nem kétséges, hogy három évig tartó magánzárkájában Kádár minden egyes momentumot tucatszor felidézett magában. Bármennyire képtelenül is hangzik, hiába ismerte akár Rajk, akár saját sorsát, ez nem ingatta meg. Vizsgálóihoz hasonlóan „intrikát", „imperialista kémszervezetek provokációját" vélte felfedezni abban, ami már rég a diktatúra lényegéből következett. Letartóztatása után Kádár éppen négy hét alatt „tört meg". Ez azonban nem az ő időszámítása volt, hanem kihallgatóié, pontosabban a pártvezéré, aki éppen akkor akart beszámolni ügyéről a központi vezetőségnek. Kádár szégyellte, hogy már megint „gyáva" volt, kényszer nélkül vallott. Egész élethazugságában az volt a legnagyobb, hogy ő soha nem vallott senkire. Ez nem csak tényszerűen nem igaz, hanem - a dokumentumok alapján egyértelmű - ő kezdettől fogva akart vallani, elfogadta, hogy az ellenség befurakodott a pártba, segíteni akart kihallgatóinak, hogy ezeket leleplezzék, s valójában attól félt, hogy hamis beismerésével maga ad menlevelet az árulóknak. Ez a magatartása kihallgatóit is meglepte. Nem is hitték el neki, meg sem értették. Rajk is azt hitte kezdetben, hogy letartóztatása a pártba befurakodott ellenség provokációja, vagyis letartóztatása maga az árulás. Ezzel szemben Kádár eleve abból indult ki, hogy létezik árulás, amit le kell leplezni, s az ő feladata, hogy a leleplezéshez minden segítséget megadjon. Már-már valóban beleőrült a gondolatba - bár számára a gondolat egyáltalán nem volt őrült -, hogy képtelennek bizonyult a valódi ellenséget leleplezni. 17 Uo. 18 Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. 2. Budapest, 1996, 1956-os Intézet, II. 71. p. Kádár letartóztatását „hazai ügyként kezelték, Rajk László és társai letartóztatása és elítélése viszont a pártvezetésen belüli tisztogatás jelképe lett, »szalai« keresztül-kasul behálózták a nemzetközi kommunista mozgalmat, s mindez erősen érintette a szovjet érdekeket is". Uo.
