Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

I. FEJEZET FENT ÉS LENT - KOMMUNISTA LIBIKÓKA

Rajk-perben játszott szerepéről. Talán maga is elhitte, hogy eleve nem azonosult a képtelen vádakkal. Nem arról van szó, hogy miként élte, élhette meg már 1950 nyarán a vele szemben felsejlő bizalmatlanságot, amit ő - tudatos ferdítéseivel - később visszadatált a valóságos időponthoz, hanem hogy még a kivégzést követően sem fogta fel, pusztán a börtön magányában vélte megfejteni, hogy miként is vált kiszemelt áldozattá. Azt magyarázta Rákosinak is, hogy nem volt reális alapja a vele szemben kibontakozó bizalmatlanságnak. Ezzel együtt a kivégzés után valóban zárkózottabbá és még érzékenyebbé vált, de ezzel éppen azt igazolta, hogy „Kádár körül nincs rendben" valami. O húzódott vissza, pedig nemrég még boldog volt, hogy befogadták a legbelső körökbe. Hiába „győzte le" Rajkot, s vált újra a hazaiak első számú vezetőjévé, torkán akadt a halotti tor, már nem kért belőle. A kivégzés után néhány hónappal Újhatvanban „egy reakciós ellenforradalmi csoport tüntetést rendezett. Rákosi Mátyás utasítására a helyszínre utaztam - idézte fel később Péter Gábor -, és még az éjszaka folyamán neki kellett jelentést tennem telefonon az esetről. Éjszaka két órakor megkíséreltem Rákosit telefonon felhívni, azonban Hujber Józsefné telefonkezelő nem kapcsolt, arra hivatkozással, hogy az általam megadott telefonszám nem jó. Ekkor közöltem vele, hogy én ki vagyok, és hogy Rákosi Mátyással kívánok beszélni, aki várja tőlem a telefonjelentést. Hujberné ezek után sem kapcsolt, és ezért telefonjelentésemet nem tudtam megtenni. Másnap az esetről jelentést tettem Rákosi Mátyásnak, aki közölte, hogy a postakezelőnőt le kell internálni, »nézzék meg, mert ez valamilyen ellenséges elem, és tudatosan azért nem kapcsolt, mert tudta, hogy mi történt Ujhatvanban«. Megjegyzem, hogy Hujbernét már az éjszaka folyamán őrizetbe vetettem."

270 Szokványos, hétköznapi történet, Kádár azonban ezt is újabb „Aligaként" élte meg, már megint kihagyták, Péter Gábor nem informálta - holott még belügymin iszter volt -, hanem őt megkerülve egyenesen Rákosinak referált, tőle kért döntést. Aligha volt ez egyedi eset, Kádár most mégis megrettent, az a látszat alakult ki körülötte, hogy ő volt az, aki elhallgatott valamit a főtitkár elől, illetve nem intézkedett.

271 Néhány nappal később már nyíltan ütközött az AVH vezetőjével, aki nem is nagyon burkoltan megfenyegette - vagy legalábbis Kádár élte meg így -, amikor Kádár szóvá tette neki, hogy nem könnyű vele dolgozni. Az AVH-főnök kapásból replikázott, Rákosi tud vele dolgozni, ám az ellenség nem. „Ekkor támadt az az érzésem - írta Rákosinak már említett levelében -, hogy ez a Péter Gábor tudatosan ellenséges viszonyt akar megint teremteni a belügy és az AVH között." Holott Kádár ellen se Péter, se Farkas nem „intrikált" a Rajk-ügy alatt, legfeljebb a teljesen megszokott keretek között. Erre Kádár Rajkkal ellentétben - nem is adott okot. 0 elfogadta, sőt aktívan elő is segítette Péter, az AVH teljes önállóságát, amely 1950 januárjától formálisan is kikerült a Belügyminisztérium fennhatósága alól. Most valóban - bár ezt Kádár '56-ig nem akarta tudomásul venni - maga Rákosi volt az „intrikus", ő szemelte ki Kádárt mint Rajk „művének" folytatóját. Maga a légkör volt az, ami Kádár kedvét szegte, már szabadult volna a miniszterségtől, a belügytől. Májusban Rákosi volt az, aki rákérdezett, miért is nem akar tovább maradni, de ő kitért a válasz TH V - 150 028/4. 78. Péter Gábor 1957. március 26-i vallomása. Lásd a 32b. számú dokumentumot.