Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)
II. FEJEZET KÁDÁR JÁNOS BÍRÁI ELŐTT
1950 441 decemberében Farkas elvtárs már úgy véli, hogy azt sem lehet már rám bízni, hogy az ÁVH pártszervezetének munkáját bíráló Titkársági határozatot én kommentáljam egy szűkebb, zárt ÁVH aktíva előtt. Ezek után én megkérdeztem magamat, hogy lehetek e én tovább belügyminiszter? És úgy láttam, hogy a Magyar Népköztársaságban nem lehet belügyminiszter olyan ember aki az Ön (és ami ugyanaz, a Párt és a nép) bizalmát nem bírja. Én az Önök bizalmának hijján nem rendelkeztem többé azzal az erkölcsi alappal és hátvéddel, ami nélkül még csak tűrhető módon sem oldhatok meg olyan természetű feladatokat, melyeket naponta tucatjával vet föl a belügyminiszter feladatköre. Ezért kértem más beosztást. Önnek ezeket a dolgokat így elmondani nem tudtam, mert az előzmények után még azt sem értettem, hogy miért nem váltatott le Ön már régen és ha most már magam kérem leváltásom akkor miért éntőlem kérdezi ennek okát? 2.) Péter Gáborral volt egész közös munkám alatt két eset kapcsán merült fel bennem az a gondolat, hogy ez az ember nem tudatossan rosszhiszeműen jár el? Egy eset kapcsán pedig egy pillanatra még az a gondolat is felmerült bennem, nem tudatossan provokál e? Mindhárom eset 1949-ben történt. Mikor 949 januárjában, a néhány hete belügyminisztériumban dolgozó Veres Józsefre kijelentette, hogy nem szereti az Á. V.H.-t, továbbá mikor vádja tarthatatlansága után (amit bebizonyítottam neki) is eszelős módjára tovább hajtogatta, az volt az érzésem, hogy ő maga is tudja, hogy nincs igaza. De mivel ugyanabban az időben egy sor más vezető Á.V.H. beosztott részéről hasonló magatartást láttam, minden a belügyminisztériummal kapcsolatos kérdésben, arra gondoltam, hogy a belügyi szervekkel éveken át volt viaskodások következtében valamiféle üldözési mánia és (indokoltnak látszó) előítélet vett rajtuk erőt. Mikor a hatvani országúti esetben Péter Gábor azt a látszatot keltette, hogy ő csak este 10 órakor Rákosi elvtárs közléséből értesült a dologról, tudtam, hogy ez csak hazug beállítás lehet részéről. Végül arra gondoltam, hogy köznapi értelemben vett - nem ritka - emberi alávalóságról van szó; örül hogy Rákosi elvtárs jogos haragja az én nyakamba, meg Veres, Balogh nyakába, s nem az ő nyakába zúdul. 949 novemberében történt, mikor egy határidőre el nem készült javaslatukat sürgettem rajta, kihívó és arcátlan válaszaival kiprovokálta belőlem azt a megjegyzést, hogy vele sem könyű dolgoznom. Erre még kihívóbb és gyűlölködő hangon azt mondta nekem, hogy vele Rákosi elvtársnak nem nehéz, vele csak az ellenségnek nem könyű dolgozni. Ezt követően boykottált. Ekkor támadt az a gondolatom és érzésem, hogy ez a Péter Gábor tudatossan ellenséges viszonyt akar megint teremteni a Belügy és az Á.V.H. között? Végül arra gondoltam, hogy a dicsőség a fejébe szállt, látja, hogy Rákosi elvtárs elégedetlen velem és most talán azért pimaszkodik, hogy csókoljak neki kezet? Még olyasmire is gondoltam, hogy nem egész normális, mert már több ilyen cezarómániára valló dolgot láttam nála. Elhessegettem magamtól, azt a képtelennek tűnő gondolatot, hogy ez a Kisgazda-, Pócspetri-, Mindszenty-, Rajk-ügyben komoly érdemeket szerző ember tudatos számításból akarna velem ellenséges viszonyt teremteni. Néhány héttel ezután, egy vasárnap reggel, Révai elvtárs lakására mentem, hogy együtt indulunk valahová. Ő - beszélgetés közben - megkérdezte, milyen a viszony most a belügy 1 Helyesen: 1949.
