Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)

I. FEJEZET FENT ÉS LENT - KOMMUNISTA LIBIKÓKA

Kádár az ifjabb Farkasnak „beismerte", hogy elkövette az osztályárulás bűnét, de még hangoztatta: „hasznos munkát szerettem volna végezni a munkásmozgalomnak", „nem ez volt a szándékom", „mert énnekem az az érzésem, ne haragudjon, hogy így megmondom, hogy maguk többet gondolnak, mint amit - bűnt - én csináltam". Majd beismerte: „a rendőrség beszervezett". „Miért nem mondta el?" - hangzott pörölycsapásként a következő kérdés. „Mert gyáva voltam", s itt van előttünk a válasz, a totális beismerés, a gyávaság, amivel mindig, már 1945-ben is vádolták. Tőle mindig valami olyat vártak, amire képtelen volt, emberfelettit, valami különöset, hiszen Ságvári tűzharcban esett el, mindkét Rózsát agyonverték, Schönherz, de akár Rajk is egyenesen ment a bitó alá. O túlélte. Holott ő volt a párt vezetője. Most is szeretne életben maradni, minden áron, mert ha meghalna - nyilatkozta 1989-ben - „elvtársaim és hozzátartozóim soha nem tudnák meg, hogy ártatlan voltam".

433 Farkas azonban megfogta, s következett a részletes beismerés beszervezésről, kapcsolattartásról. Kádár vért izzadva próbálta kitalálni, milyen is lehetett volna, ha ő ügynök, besúgó lett volna. Tulajdonképpen ez az a vallomás, amit produkálnia kellett, holott képtelen rá, szegényes a fantáziája, hogy kitalálja, mikor, miként, kinek jelentett. Ez már nem a Rajk-kihallgatás pandanja. „Kádár, higgye el, hogy saját érdekében [...], ha valóban igaz legalább egy százalékra az, amit maga hangoztat... - Kádár valamit mondana, de Farkas nem hagyja: - Hadd fejezzem be, egy dolgot kívánok magától, hogy maga őszinte legyen és az őszinteséget ne rendelje alá saját sorsának. Ne legyen gyáva, mert maga gyáván viselkedik most." S Kádár valóban nem gyáva: „Én akarok valamit mondani!" „Tessék" - hangzik az engedély, s Kádár elmondja: „Még egyszer szeretnék valamit mondani. Nagyon kérem magukat, hogy amit én mondok, az nem lesz kevesebb a valóságnál. Ne szorítsanak engem olyanra, hogy olyat mondjak [...] Ez nem sértés. Én inkább csak egyre kérem magát. Amit én mondok, az a valóságnál semmivel sem lesz kevesebb. Csak azt akarom mondani, nehogy én a saját szándékomon és akaratomon kívül félrevezessem magukat, hogy olyan..." Farkas nem akarta érteni, Kádár megint nem jutott szóhoz, csak egy közbevetés erejéig, „de higgye el, hogy[ha] én ezt felvetem, nem alap nélkül teszem és nagyon kérem..." Majd újra belekezd: „Szóval én nem akarom, hogy az én gyávaságom miatt, maguk rám kiabálnak, vagy nem tudom én, valamit elvállaljak, olyat, ami esetleg..." Farkas persze még mindig nem értette, mit mond neki Kádár, de szorított még egyet, mondván, csak menteni akarja társait, holott a gyanúsított éppen ellenkezőleg, a valódi bűnösök leleplezéséhez ajánlotta fel segítségét. S itt követte el a - maga számára soha meg nem bocsátható vétséget, magát mentve, más ellen vallott. „[...] úgy ítélem meg, hogy a Gácsnak ott nagyon súlyos ellenséges szerepe volt." Kádár is, Farkas is pontosan tudta, Gács László nevének kiejtésével Kádár menthetetlenül elindult a mélybe, most fogta fel, mit is akar a foglya. „Na most Kádár, figyeljen ide. Azért én nem hiszem, és amennyire én ismerem a vizsgálati anyagot, magának a szerepét nem akarták másnak a rovására nagyítani. Nem erről van szó. Ha maga a Gácsról, a Donáthról és másokról, akiket nem említett meg, tud a párt és a hatóság számára értékes felvilágosítást adni, az ő ellenséges, gyanús tevékenységükről, ezt mi megfelelően értékelni fogjuk." Uo. 78. p.