Imrédy Béla a vádlottak padján - Párhuzamos archívum (Budapest, 1999)
II. FEJEZET A PER IRATAI
volt egy új törvényjavaslatnak) módjukban lett volna ejteni a javaslatot. Hogy nem tették, azt igazolja, hogy ők is ugyanabból a megfontolásból indultak ki, hogy ti. szükség van rá. Hiszen még Eckhardt Tibor is - az ellenzék legtekintélyesebb vezetője - sürgette 1938. novemberében a parlamentben a zsidókérdésnek fajvédő alapon való rendezését. 545 Mert mi lett volna a helyzet, ha nincs II. zsidótörvény? A belső és külső feszültség feltétlenül egyhamar olyan komplikációkra - valószínűleg sokkal előbb német belenyúlásra - vezetett volna, s ez a zsidóság helyzetét relatíve még nehezebbé és veszélyesebbé tette volna. Hogy a II. zsidótörvénnyel a kérdést nyugvópontra akartam juttatni, azt nyilvánvalóvá teszi egyrészt az elért állapot, hogy ti. esztendőkig megoldást jelentett, másrészt meg az a körülmény, hogy soká hallgattam erről a kérdésről. Annak magyarázata, hogy később mégis szóvá tettem a kérdést, különösen az 1942. november 25-i beszédben, 546 a következő: a német győzelmek idején, amikor úgy látszott, hogy az ő terveik szerint rendeződik Európa, mindenki, még a liberális felfogású Kállay is azt hitte, hogy a háború után nagyarányú kivándorlásra kerül sor (ő maga beszélt 800 000 zsidó kivándorlásáról), s én azon a nézeten voltam, hogy ez elkerülhetetlen folyamat. Már pedig egy ilyen akció előkészítést igényel. Egy más alkalommal épp az utánpótlás (a zsidóság eddig elfoglalt helyeinek majdan akkor szükségessé váló betöltése) megszervezéséről szóltam. De az előzetes szeparációt is szükségesnek tartottam épp ezért; élje a zsidóság a maga külön életét, mert csak így lehet a megrázkódtatást elkerülni. Hozzájárult ehhez még a zsidó-vonatkozásban fennálló közállapotok ki nem elégítő volta; a Kállay-kormány alatt sokan - az ún. nagy zsidók - úgy érezték, hogy itt a jobb kor számukra és kezdtek visszaszüremkedni az „Aladárok" 547 segítségével hatalmi pozícióba, és külsőleg is szerénytclenséget tanúsítva, újból kihívták az ellenérzést, jelentkeztek a „nagyfogyasztók", iskolát csinálva a középrétegben is - ez is hozzájárult a vagyonellenörzés és fogyasztásellenőrzcs gondolatához. A lényeg azonban a szeparáción múlt, és a „ghctto" kifejezés használata 1942. XI. 25-én kifejezetten is csak azt jelentette, hogy a középkorban ez volt a primitív módja a szeparációnak, ezt modem formában a szeparációnak más módozatával kell és lehet csak megoldani. De egy szót sem szóltam a részletezésről, sem a csillag viseléséről, sem az összetelepítésről, sem más feladatok megállapításáról. Tehát nem áll az az ítéleti megállapítás, hogy azt sürgettem, amit később a Sztójay-kormány első rendeletei megvalósítottak. A vagyonok tekintetében pedig - épp a kivándorlás előkészítésére értelemszerűen arról volt szó, hogy ne szivárogjon ki a zsidóvagyon szabályozatlanul, titkos utakon, hanem maradjon itthon felügyelet alatt, hogy ha majd liquidálni KN 1935-1939. XX. kötet, 287-289. p. 546 Lásd a 141. sz. jegyzetet. 547 A századelőn a párizsi köznyelv „Alphonse"-nak nevezte a nők által kitartott férfit, az „Aladár" e név magyarítása a budapesti pikáns előlapokban. Milotay István az Új Magyarság 1940. április 28-i számában megjelent cikkében nevezte „Aladár"-nak, vagyis selyemfiúnak azokat a keresztény politikusokat és közhivatalnokokat, akik azért vállaltak állást zsidó tulajdonban lévő cégeknél, hogy alkalmazásuk révén biztosított legyen a második zsidótörvényben előírt arányszám.