Imrédy Béla a vádlottak padján - Párhuzamos archívum (Budapest, 1999)

II. FEJEZET A PER IRATAI

orosz néppel nekünk semmi elintéznivalónk nincs, nem vagyunk ellenségei, mi akaratunk ellenére vagyunk itt orosz földön, e háborúban nem akarunk részt venni, ez testünktől és lelkűnktől idegen. A dolog odáig fejlődött, hogy nem volt szabad levélben megírni: szeretnék hazamenni. A cenzoroknak, amikor a honvédek leveleit cenzúrázták, ezeket jelenteniök kellett a felsőbb parancsnokságnak, és az kikötéssel, valamint hasonló büntetésekkel sújtotta azt a honvédet, aki egyáltalában ki merte mondani ezt a szót: jó volna hazamenni. A magyar csapatok Jány Gusztáv vezetése alatt sehol sem tanúsítottak komoly ellenállást az oroszokkal szemben, amikor 1943 januárjában megindult a voronyezsi áttörés. Ez nem azt jelentette, hogy a magyar csapatok gyávák, vagy helyt nem állóak, hanem ez nem volt más mint történelmi undor Hitler háborújával szemben, amivel senki sem azonosította magát. Nem áll az tehát, hogy a magyar nép együttműködő nép, mert tömegében és egyénileg is mindenkor szembehelyezkedett Hitler háborújával. Ezzel kapcsolatban még két másik eseményre, két másik tényre kell rámutatnom, hogy ország és világ nyilvánossága előtt megismertessem az ország igazi szellemét, gondolkodásmódját a háborúval szemben. 1942júniusában, amikor mint katona kint jártam Oroszországban, akkor a következő kis jelenetnek voltam szemtanúja: Lovassági laktanyában voltunk elszállásolva, a laktanya vaskerítéssel volt körülvéve, amely alul téglából állott, fölül pedig vasrács volt. A vasrács mögött az udvaron a szakács ételt osztott ki a magyar katonáknak. Fönt a falon és az utcán az ukrán gyermekek tömege álldogált, sóvárgó szemekkel néztek az ételre, sírva, rimánkodva könyörögtek egy kis ételért. Ez a terület nyolc-kilenc hónapja német megszállás alatt állott, a németek teljesen kifosztották, a lakosság éhezett, keservesen nyomorgóit s az éhhalál napirenden volt. A gyermekek olyan szívet lépőén könyörögtek, hogy a mieink odamentek, s ételt öntöttek a kis bádogdobozokba, melyeket a sovány kezek feléjük nyújtottak. Ekkor az utcán egy német katona közeledett hatalmas bottal a kezében, vad káromkodással rávetette magát a gyermekekre, ütötte-verte őket ott, ahol érte, s az egyiknek kezére olyan hatalmasat talált ütni a doronggal, hogy a gyermek keze eltört, és erőtlenül lehanyatlott. Ekkor a magyar szakács odaugrott a némethez és két hatalmas pofont kent le neki, majd pedig az ételt, melyet a németek megtiltottak, hogy odaajándékozzunk az éhezőknek, kiöntötte a földre és beletaposta a sárba. A másik eset egy távolabbi kis orosz faluban történt, ahol a nyomortól és a nélkülözéstől a lakosság fele elpusztult, a másik fele pedig súlyosan beteg volt. A gyerekek éhhalál előtt állottak, a vitaminhiány és a sok szenvedés mindegyik arcára ráíródott. Ebben a faluban csöppnyi orosz gyerekek játszottak az utca sarában, amikor egy kézigránát fölrobbant és az egyik gyermeket súlyosan megsebesítette. A gyereket azonnal bevittük az egészségügyi oszlophoz, és egy magyar tanársegéd - nevére nem emlékszem, a Bakay-klinikán dolgozott — nagyon súlyos műtétet hajtott végre a gyermeken, majd napokon keresztül gyógyította, és éjt nappallá téve mellette virrasztott, amíg a gyermek fel nem gyógyult súlyos sebesüléséből. Ez ugyanakkor történt, amikor a németek kijelentették: dögöljenek meg valamennyien ott, ahol vannak. Az a nép, amely így viselkedik és így tud reagálni, az nem együttműködő nép. És erről a népről