A Levéltári Szekció tanácskozása az MKE XIII. vándorgyűlésén, Kaposvár. 1981 - Magyar Könyvtárosok Egyesülete Levéltári Szekció füzetei 1. (Budapest, 1983)

I. A Levéltári forráskiadás - Benda Kálmán: A magyar forráskiadás története és jelenlegi helyzete

1945 most már újabb fordulópontot jelent. A marxista szemléletű történetírás hozzálát, hogy azokat a nagy hiányokat, amelyek az előző évtizedeknek a történetírását és forráskiadását jellemezték, bepótolja. Elsősorban a társadalom- és a gazdaságtörténet terén jelenik meg számos fontos munka. A forráskiadás viszont lecsökken, és az Országos Levéltár feladatává válik. Az Akadémia a feldolgozó és forráskiadó munkákban inkább már csak névleg veszt részt: a kiadványokon ott van az Akadémia pecsétje, de akadémiai terv nincs. A forráskiadást egységes, határozott cél érdekében senki nem fogja össze, sőt az 1950-es évektől kezdve kialakul egy forráskiadványellenes hangulat; elakadnak a forrásművek, szinte félkezünkön megszámlálhatjuk azt, ami megjelent. Ami napvilágot látott, az is többnyire kampányfeladat eredménye. Ezek a kiadványok ritkán vették számba a kérdésre szóba jövő teljes anyagot, többnyire csak válogattak, nemegyszer egyoldalú szempontok alapján. A források olyan dolgokról is szóltak, ami nem egyezett a sematikus, előre felállított tételekkel. Előfordult, hogy az ilyen dokumentumokat nemlétezőnek tekintették, az összefüggő leírásokból a meg nem felelő részeket kihagyták, átírták, még az is megtörtént, hogy betoldottak a szövegbe. Ehhez járult, hogy a közreadás módszerében sem volt egységes tudományos norma vagy követelmény. Az 1921 -ben kiadott forráskiadványszabályzatot érvénytelennek tekintették, újat nem készítettek, minden szerző úgy publikált, ahogy jónak látta. Talán éppen a már említett tudománytalanságok ellensúlyozására is előtérbe lépett - nem nyelvemléknek számító későbbi szövegek esetében is - a teljesen betűhív közlés, a gyakran értelmetlen központozás és a többnyire teljesen következetlen nagy és kis kezdőbetűk fényképszerű lenyomtatása, sőt az egykori betűalakok visszaadására való erőltetett törekvés - mindaz, ami ellen már 1 885-bén állást foglalt a Történelmi Társulat, mondván, hogy a közreadott szövegek használatát nem megkönnyíti, hanem értelmetlenül megnehezíti. A szakmai együttműködés nevében a történeti diszciplínától idegen szempontok léptek előtérbe, így a betűhívségnél a nyelvészeké, hogy a helyesírástörténetet jobban tanulmányozhassák. Az föl sem merült, hogy a levéltárba is beülhetnek ebből a célból. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne jelentek volna meg minden szakmai kívánalmat kielégítő kitűnő forráskiadványok is, ezek azonban egyéni teljesítmények, és kivételnek mondhatók. A forráskiadványok várt reneszánsza helyett azok elapadása következett be. Akadémiai terv nem volt, senki sem irányította a forráskiadásí tevékenységet. Arra is van példa, hogy régebbi akadémiai forráskiadványok folytatása az országon kívül jelent meg, így pl. a „Budai pasák magyarnyelvű levelezése" Amerikában. Az 50-es évektől kezdve a Történettudományi Intézet is egyre jobban elzárkózott a források