Bariska István et al. (szerk.): Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1684-1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai 2. (Budapest, 1986)
Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége
sikerült kivonni a helyőrség főerőit az ellenség csapásai elől és elérni, hogy azok csatlakozzanak a Dnyeper túlsó partján állomásozó hadsereghez. Az erősen megtépázott török hadsereg a félig rombadöntött erőd megszállása után egy ütőképes orosz sereggel találta magát szemben, amely elzárta útját a Dnyeper balpartja felé. A törökök kénytelenek voltak beérni a csigirini erőd lerombolásával, és mivel nem tudták megsemmisíteni az orosz hadsereget, visszavonultak a Bug folyóhoz. A Porta az elkövetkező két évben — 1679 és 1680 — nem kezdeményezett újabb katonai hadműveleteket. A török rajtaütések, valamint a krími és nogaji tatárok betörései azonban továbbra is veszélyt jelentettek. Az orosz kormányzat ezért jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy torlaszokat, földsáncokat létesítsenek, megerősített átkelőhelyeket és városokat építsenek. Létrehozták a 17. század újabb, harmadik — úgynevezett izjumi — védelmi rendszerét, amely folytatása volt a bjelgorodi védővonalnak. Oroszország ugyanakkor további diplomáciai lépéseket is tett, mivel feltételezte, hogy a Török Birodalom Csigirin elleni támadása csupán része a Porta délkelet—európai hódító politikájának. A török elleni szövetség létrehozása azonban ekkor nem sikerült. Oroszország ezért az 1680-as év végén béketárgyalásokat kezdett a Portával és a Krími Kánsággal. Az egyezményt Bahcsiszerájban (Krím) kötötték meg 1681-ben. A békeszerződés értelmében Kijev és a Balparti—Ukrajna más városai az orosz állam birtokában maradtak, rögzítették, hogy az orosz alattvalók szabadon hígózhatnak a Dnyeperen, egészen a Fekete tengerig, sót termelhetnek ki és halászhatnak. A háborúban a jobbparti kozákok területe teljesen elpusztult, lakossága erősen lecsökkent. A béke értelmében a terület pusztán maradt, a Bug és Dnyeper köze hivatalosan a két állam közötti senkiföldjévé vált. A régi határok gyakorlatilag megmaradtak, így a békeszerződéssel meghiúsultak a törökök Oroszországgal és a Balparti-Ukrajna egy részének megszerzésével kapcsolatos hódító tervei. A Török Birodalom és vazallusa, a Krími Kánság — elleni harcban új szakasz kezdődött, amikor a törököktől egyaránt fenyegetett Oroszország és a Lengyel Királyság az andruszovói fegyverszünet alapján 1686-ban „örök béké”-t kötött egymással, és a békeszerződés révén Oroszország csatlakozott I. Lipót császár, a Lengyel Királyság és a Velencei Köztársaság 1684. évi törökellenes szövetségéhez. Az orosz kormányzat, amely érdekelt volt a Fekete-tengerhez vezető viziutak megszerzésében, azt a célt tűzte maga elé, hogy a lengyeleket folytonosan zaklató török vazallus Krími Kánság erőit lekösse, megakadályozva ezzel őket, hogy a törökök oldalán részt vegyenek a magyarországi küzdelmekben. Erről olvashatunk többek közt Iván és Péter cárok 1687-ben I. Lipót császárhoz anagyharsányi győzelem alkalmából intézett levelében is: „. . . bojáljaink és csapataink vezérei nagy seregekkel indultak a Dnyeper túloldalára Kazikermen városa és védői ellen, megakadályozva ezzel azt, hogy a krími kán és a krími hordák a Lengyel Királyság, a magyar föld és Felséged seregei ellen támadjanak.” 993
