Bariska István et al. (szerk.): Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1684-1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai 2. (Budapest, 1986)
Olasz Köztársaság
Velence a bécsi győzelem és némi habozás után — a pápa és Buonvisi működése eredményeként — csatlakozott a Szent Ligához. Francesco Morosini, miután átvette a flotta parancsnokságát, 1684 júniusában elhagyta a lagúnákat. A Velencei Köztársaság hajórajához Korfuban csatlakozott a toszkániai Szent István lovagrend 4, a Pápai Állam 5 és a Máltai Lovagrend 7 hajóegysége. A flotta először az Adriai-tenger bejáratánál fekvő fontosabb török támaszpontokat számolta fel (1684 nyara: San Maura és Prevesa bevétele), majd körülhajózva a Peloponnészosz-félszigetet, elfoglalta az ottani török erődöket (1685-1686: Koron, Navarino, Argosz, Nauplia; 1687: Athén és Castronuovo). Jelentős sikerek, de nem döntő jelentőségűek. Az építési technika és a hajók alkalmazása tekintetében a szembenálló felek hasonló erőt képviseltek. Hajóik, amelyek a haditengerészet általános fejlődésétől elmaradt háborús eszköznek számítottak, a siker egyenlő esélyével szálltak szembe egymással a maguk szűk hadműveleti területén, az Adrián és az Égéi-tengeren. Kandia bevétele, amit a Köprülük húsz évvel korábban makacsul szorgalmaztak, döntő jelentőségűnek bizonyult. A tengerbe nyúló hegyfokok és apró szigetek mindegyikén - amelyek bástyákként emelkedtek ki az Égei-tengerből — török zászlók lengtek, és most a velenceieknek lépésről-lépésre kellett előrehaladniuk, megszerezve egyik szigetet és erődítményt a másik után, hogy elérhessék stratégiai céljukat, a Dardanellákat. Mire több éves küzdelem után az Égei-tengeri szigetek többségét a velencei flottának sikerült meghódítania, Szent Márk Köztársaságának pénzügyi tartalékai csaknem kimerültek. A pápa támogatása kellett ahhoz, hogy Velence folytathassa a háborút. A flotta azonban előbb Negroponténál mondott csődöt (1688), majd a mitilénei taktikai siker után (1690), Antonio Zeno Khiosznál (1695) súlyos vereséget szenvedett. A kudarcok jelezték, hogy a velencei stratégia meghaladja a köztársaság valódi lehetőségeit. Reálisabbnak tűnt Dalmácia védelme, amit gyakran sikeres támadó hadműveletek is követtek. A dalmát hadszíntér eseményei kisebb érdeklődést váltottak ki Itáliában az Égeitengeren zajló csatáknál, ugyanakkor valószínű, hogy Dalmácia viszonylagos közelsége miatt nagyszámú török katonaságot vont el a magyar hadszíntérről, megkönnyítve ezzel a császári csapatok hadműveleteit. A 17. század végén már régi hagyománynak számított, hogy az itáliai nemesigak a Habsburgok zászlói alatt szolgáltak: számos családnál apáról fiúra, testvérről testvérre, rokonról rokonra szállt a birodalom szolgálatában végzett fegyverforgatás mestersége. Caraffa, Caprara, Colloredo, Gonzaga,Medici di Marignano, Montecuccoli, Pallavicini, Piccolomini, Spinola, Strassoldo csupán néhány a leginkább képviselt családok közül. Néhány városban, mint Bolognában, Mantovában, Nápolyban és Sienában rendszeresen nagyszámú katonaságot toboroztak; a Magyarországra újonnan érkezettnek ezért nem volt nehéz segítséget kapnia, ha nem is a vérrokontól, de legalábbis a földijétől. így történt, hogy a bolognai Marsight eleinte a bolognai Caprarák támogatták, Caraffa pedig a nápolyi Stellát pártfogolta. Végső fokon a közös származás is számított- 1693-ban Marsigli azt 759
