Bariska István et al. (szerk.): Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1684-1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai 2. (Budapest, 1986)
Olasz Köztársaság
I. Lipót császárt, mint „a Cézárok örökösét” — akire veszély esetén a legnagyobb felelősség hárult - a hagyományos tisztelet övezte Itáliában, ami azonban nem volt mentes „a jóságos uralkodó” igaz vagy feltételezett tulajdonságai miatti aggodalmaktól. Köztudott, hogy a Szent Péter trónusát 1676. szeptember 21-én elfoglaló XI. Ince pápa (Benedetto Odescalchi: 1611. május 19 - 1689. augusztus 12.) legfőbb törekvése a keresztény hatalmak török elleni szövetségének létrehozása volt. A gondolathoz, amely már megválasztása előtt elevenen élt benne, hű maradt egész pápasága idején. A vatikáni diplomácia e cél érdekében tevékenykedett Nijmegenben (1679) és még határozottabban a következő években, hogy elsimítsa a Bécs és Varsó közötti ellentéteket, és gyöngítse a francia befolyást Lengyelországban. A lengyel király és a császár között 1683. március 31-én megkötött védelmi szövetség a bécsi győzelem előfeltétele volt, ezt követte Velence csatlakozása és a Szent Liga megalakulása (1684. március - április). A törökellenes szövetség tagjai vállalták, hogy fegyvereiket nem fordítják egyetlen keresztény hatalom ellen sem. A Liga védnöke és kezese a pápa volt. A Szentszék politikai kezdeményezését a pápa pénzügyi támogatása követte. A pénzt a Ligába tömörült uralkodók kapták meg a török elleni háború céljára. XI. Ince takarékoskodás nélkül merített az Egyházi Állam kincstárából, de jelentős segítséget nyújtottak az itáliai fejedelmek, az egyházi és világi közösségek és magánszemélyek is. A Szent Liga létrehozása érdekében Ince pápa szerteágazó diplomáciai tevékenységet fejtett ki. Munkáját néhány tehetséges nuncius támogatta, így Opizio Pallavicini Varsóban és Francesco Buonvisi Bécsben. Buonvisi a legügyesebb pápai diplomaták közé tartozott. Rátermettségét bizonyítja, hogy I. Lipót császár — a katonai vezetők állandó ellentéteinek leszerelése érdekében — 1686-ban a bécsi Haditanács tagjává nevezte ki. A legnagyobb akadály, amellyel a pápai diplomácia szembetalálta magát, a francia politikában és a különleges magyar helyzetben gyökerezett. Elsősorban Thököly Imre és hívei mozgalmában, amelyet XIV. Lajos — Párizs és Konstantinápoly többé—kevésbé nyflt megegyezése alapján — támogatott. Buonvisi - bécsi nunciussá történt kinevezése (1675) után — igyekezett megoldani a magyar problémát, fáradozása azonban eredménytelen maradt: a császár és a felkelők vezérének megegyezése nem jött létre, sőt Thököly Imre hatalma egyre nagyobb területre terjedt ki. Ince pápa, Thökölyt illetően, I. Lipót véleményét osztotta, aki szerint a magyar főúr a lázadás és minden baj okozója. Ezt a nézetet nagyrészt az itáliai közvélemény is átvette. A kialakult helyzet a magyarországi kérdésekben járatlan, buzgón katolikus itáliai-, ak számára egyértelműnek tűnt: a szultán a protestáns Thököly Imrét 1682-ben Magyarország fejedelmévé nevezte ki, Thököly felmondta a császárral kötött fegyverszünetet, ezután következett a törökök Bécs elleni támadása. Tehát — ahogyan a kortárs Carlo Cartari látja és íija — „a magyar Thököly eretnek álnokságból a háború oka lett. 758
