Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1683-1718 - A török kiűzésének európai levéltári forrásai I. (Budapest, 1986)

Lengyel Népköztársaság

Annak ellenére, hogy III. János már nem bízott a Habsburgokban, a török elleni küzdelmet a végső győzelemig akarta folytatni. Tisztában volt azzal, hogy a bécsi győzelem teljes kihasználása szükségessé teszi a háború folytatását. Ezért 1684. március 5-én Linzben megkötötte a császárral és a velencei dózséval az új törökellenes támadó szövetséget, a Szent Ligát. III. János abban bízott, hogy Lengyelországnak a háborúban sikerül visszaszerezni a törököktől a korábban elvesztett területeket. Másfelől Moldva és Havasalföld lengyel fennhatóság alá vonására törekedett, remélve, hogy a dunai fejedelemségek trónjára Jakab fiát ültetheti, hiszen a magyar koronával kapcsolatos szándékai már meghiúsultak. Arra is számított, hogy jövőbeli hadi sikereivel maga mellé állíthatja a kis- és középnemességet, amelynek támogatására a főúri ellenzékkel folytatott harcában feltétlenül szüksége volt. A linzi szerződés hátrányosan érintette a lengyeleket, akik a törökök gyors vereségére számítottak. Éppen ezért a lengyel diplomaták nem fordítottak kellő figyelmet a hadi együttműködés kérdéseire, és a szövetségesek területi követeléseit sem mérlegelték megfelelően. A Szent Ligában való részvétel hosszú ideig korlátozta a lengyel diplomácia mozgásterét, és lehetetlenné tette Lengyelország számára a törökkel való békekötést. Különösen hátrányos volt Lengyelország számára, hogy a Szent Liga-beli tagság szükségessé tette az Oroszországgal való kapcsolatok normalizálását, sőt a törökellenes háború folytatása egyenesen megkövetelte a keleti szomszéddal való békekötést. Mind a császár, mind a pápa nagy súlyt fektetett Oroszország megnyerésére és a Szent Ligához való csatlakozására. A cárok birodalma a török elleni koalícióban való részvételét attól tette függővé, hogy Lengyelország véglegesen átengedje az 1667-es Andruszowo-i fegyverszünetben 15 évre a cárnak ítélt területeket. Az oroszok Szent Ligához való csatlakozásának árát a császári és pápai diplomácia Lengyelországgal fizettette meg. A lengyel-orosz tárgyalások 1683 őszétől 1686 tavaszáig tartottak. 1686 május elsején a lengyel követek: Krzysztof Grzymultowski poznani várnagy és Marcjan Oginski litván kancellár Moszkvában békeszerződést írt alá. Az úgynevezett Grzymuítowski-féle béke nagyon hátrányos volt a Lengyel Királyság számára. Az örök békéért, a török-tatár ellenes szövetségért és csekély, 730 000 zloty értékű segélyért a Lengyel Királyság lemondott Oroszország javára a Dnyeszter balpartján elterülő ukrán területekről, Kijevet is beleértve, továbbá a szmolenszki, csernyigovi körzetről és a siewierzi hercegségről. A békeszerződés ratifikálását III. János elhalasztotta, remélve, hogy Lengyelországnak még alkalma lesz a megállapodás revíziójára. A király nagy reményeket fűzött az 1686 évi moldvai hadjárathoz. Győzelem esetén pozíciójának megszilárdulása lehetővé tette volna a szerződés felülvizsgálatát. A lengyel hadsereg azonban vereséget szenvett, így, egy újabb orosz háborút elkerülendő, a király kénytelen volt a Gzymuftowski féle béke jóváhagyására. Jóllehet III. (Sobieski) János szövetségeseivel együtt a török háború folytatása mellett döntött, a király nem mondott le a Szent Ligán kívüli szövetségesek kereséséről sem. Erre az a remény is ösztönözte, hogy fokozatosan függetlenítheti magát a Szent Ligán belüli partnereitől. Nagy reményeket fűzött Perzsiához és a Krími Kánsághoz. Az 1683 és 1686 között megélénkült perzsa-lengyel kapcsolatok azonban nem vezettek eredményre. 425