Molnár Antal: Egy raguzai kereskedőtársaság a hódolt Budán - Források Budapest közép- és kora újkori történetéhez 2. (Budapest, 2009)
A Bona–Bucchia Társaság története - A társaság budai működése és felszámolása
55 számadáskönyv említi még Durkót és Raosavot, továbbá Ivan írnokot és Vera szolgálót is. Talán nem szolga, hanem megbízott volt az a Tonko Jovicié, akit Zamagna Revére küldött. A Bucchiánál levő szolgák nagy számára már Zamagna utasítása is utal, a fenti tízes névsor pedig ismét arra mutat rá, hogy a Bona-Bucchia társaság budai tagozata sok alkalmazottat foglalkoztató jelentős vállalkozásként tevékenykedett. A Zamagnával együttműködő raguzai kalmárokról az ajándékokkal kapcsolatos tanúsítványok aláírásai tájékoztatnak. Ez alapján összesen 11 kereskedő nevét ismerjük, Zamagna az ő boltjaikból vásárolta a szöveteket, és ők voltak jelen az ajándékok átadásakor.16’ A budai kereskedők lelki gondozását ezekben az években még folyamatosan ferences káplánok, fra Pavle és fra Andrija biztosították, az ő ellátásukhoz és a templom fenntartásához Zamagna is hozzájárult. Ezek az adatok persze nem alkalmasak a Budán működő raguzai kereskedőtelep összlétszámának megállapítására, de mindenképpen egy nagyobb kereskedőközösség létére utalnak. Az aláírók az igazolások hivatalos jellege miatt csak raguzai polgárok lehettek, tehát valamennyien önálló egzisztenciával rendelkező kereskedőknek tekinthetők. A tizenöt éves háború előtti utolsó években a Budán működő raguzai boltokban legalább egy tucatnyi kalmár és 40-50 szolga jelenlétével számolhatunk. A számadáskönyv és az igazolások alkalmasak a felszámolási eljárás legfontosabb eseményeinek rekonstrukciójára is. Zamagna Budára érkezése után rögtön felvette a kapcsolatot a vilájetszékhely három főméltóságával, és a helyzet felmérése után hozzálátott a legnagyobb kinnlevőségek behajtásához. Az első jelentősebb összeget, 1200 tallért egy hónap haladék után április végén a budai muftinak fizette ki. Még márciusban elítéltette a Bécsbe szökött Péter deák kezeseit, és hozzálátott Bucchia kincstárban rekedt pénzének visszaszerzéséhez. Ez az akció bizonyult a legnehezebb feladatnak az összeg nagysága és az oszmán apparátus ellenállása miatt. A tartozás keletkezéséről csak a számadáskönyv utalásaiból van némi fogalmunk. Bucchia a tartományi kincstárnak hitelezett egy jelentősebb összeget (Zamagna instrukciója szerint 5600 tallért), amelyet a hivatal nem tudott vagy nem akart visszafizetni, ráadásul az összeg egy részét tévedésből Perváne bácskai emín kölcsönébe számították be.163 164 Ebben az ügyben csak év végére ért el eredményt, ekkor-a kényszerkölcsönöknél egyébként szokásos módon - a szerémségi falvak harácsából kapta vissza a pénz egy részét Belgrádban. Mindez persze nem volt ingyen: szeptember és október folyamán 8 tisztviselőnek összesen 2293 tallér értékben adott ajándékot. Ez az elszámolás alapján jóval több, mint a kiutalt összeg, ami viszont nem Zamagna ügyetlenségével, hanem a Raguzai Köztársaság ilyen ügyekben követett stratégiájával magyarázható. A városál163 Az aláírások sorrendjében, az eredeti névalakokat megtartva: Michele di Giorgi, Ivan Jovicich, Gregorio Ivanisev, Luca di Giorgi, Nicoló di Michele, Pasqual di Polo, Joseffo di Francesco, Stoian Stiepanov, Jacob Beneon, Ivan Tomich, Simun Bartolon. 164 A kincstárnak nyújtott kényszerkölcsön egyáltalán nem egyedülálló az oszmán pénzügyigazgatásában, ez a pénzszerzési módszer éppen az 1580-1590-es évek fordulóján vált általánossá. Fodor Pál: Vállalkozásra kényszerítve. Az oszmán pénzügyigazgatás és hatalmi elit változásai a 16-17. század fordulóján. Budapest, 2006. (História Könyvtár. Monográfiák 21.) 150-156. p.
