Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Bern
kezdték építeni 1746 körül Hieronymus v. Erlach városbíró részére, 1752-ben módosított terv alapján fejezték be (feltehetően J. A. Nahl). 1832 óta a városi közigazgatás, majd 1848 és 1858 között a szövetségi tanács székhelye, a város legmutatósabb patríciusháza; homlokzatának felújítását 1975 és 1979 között végezték el. A város legrégibb kolostora az 1269-ben alapított domonkos kolostor, 1270-1285 között épült templomának (Prediger-Kirche, Französische-Kirche) nyugati homlokzata és déli kereszthajójának homlokzata 1753-54-ben épült (A. Wild). Mindkettőt 1968-ban állították helyre. A Stiftsgebäude palotája 1745 és 1755 között épült A. Stürler tervei alapján a német lovagrend házának helyén. Az építészeti és városképi szempontból egyaránt kiemelkedő alkotás 1803-tól a kanton közigazgatásának székhelye. Műemléki helyreállítását 1928-29-ben, majd 1979-80-ban készítették el. 1755 és 1760 között magtárnak épült (L. E. Zeltender - 1687-1757) a mai Stadt- und Universitätsbibliothek (Városi és Egyetemi Könyvtár). A XIX. században bővítették, 1969 és 1973 között felújították. A Hauptwache (őrház) 1766 és 1768 között épült (N. Sprüngli) a városőrség részére, 1832 és 1910 között a rendőr-főkapitányság székhelye, 1938-ban részlegesen restaurálták. A francia forradalom hatására fokozódott a kantonok lakosaiban a nyugtalanság, és maga a kormány is két táborra szakadt. A svájci területre benyomuló francia seregek nem találtak erős ellenállásra, és az 1798. március 5-én Neuenegg mellett aratott berni győzelem nem volt képes ellensúlyozni az ugyanazon a napon Grauholz mellett elszenvedett vereséget. A francia hadsereg megszállta és kifosztotta a várost. Franciaország új alkotmányt kényszerített Svájcra és a szövetségi államot egységes helvét köztársasággá alakította át. Bern így elvesztette a Waadt és az Aargau területeit. Az új politikai irányzat balsikere után Napóleon a mediációs alkotmány segítségével 1803-ban 19 kanton államszövetségét hozta létre. A berni állam (kanton) és Bern városa között birtokmegosztásra került sor, ettől kezdve külön közigazgatási egységeket képviseltek. A lipcsei „népek csatája” (1813) után megszűnt a berni mediációs alkotmány, és kísérleteket tettek a régi köztársaság életre keltésére, a városi és állami közigazgatás azonban az 1815-ben bevezetett restaurációs alkotmányban nem volt eléggé különválasztva. A város XVII. századi alaprajza a XIX. század elejéig nem sokat változott. Amikor a lakosság növekedése következtében újabb lakásokra lett szükség, megkezdték a nyugati védművek lebontását; 1865-ben a védműrendszer utolsó kiemelkedő emlékét, a Christophelturmot (Kristóf-torony) is lebontották. Az 1830-as júliusi francia forradalom következtében ismét fokozódott a nyugtalanság, és a patrícius vezetés leköszönt. 1831-ben az új, szabadelvű alkotmányt sikerült a konzervatív erők ellenállásával szemben érvényre juttatni. Ez az alkotmány megszüntette a városnak a vidékkel szembeni elsőbbségét, és biztosította a nép szuverenitását. Az 1846-os alkotmány és a még ma is érvényben levő 1893-as államalkotmány tovább bővítette a demokratikus jogokat. Egy 1832-es kantonális rendelet a településeket szabályozta, és Bern városának újonnan adományozott közigazgatási felépítése alig tért el az ország többi településétől. Az 1848. évi szövetségi alkotmány elfogadása után, amely a 22 kanton államszövetségét szövetségi állammá változtatta át, az újonnan beiktatott szövetségi gyűlés ugyanezen év november 28-án Bernt jelölte ki a szövetség székhelyéül. A város ezzel vállalta, hogy a szövetség politikai hatóságainak és tisztviselőinek a szükséges helyiségeket térítés nélkül rendelkezésére bocsátja és fenntartja. Ez a viszonylag kisszámú lakosság számára jelentős tehertétel volt, amely alól csak 1875-ben váltotta ki magát. Bern szövetségi főváros állami és gazdasági fejlődése kiegyensúlyozott volt, felépültek a kormány- és közigazgatási szervek épületei, a korszerű hidak építése lehetővé tette az Aare-félszigeten kívüli új lakónegyedek építését a jobb parton is, a svájci vasúthálózathoz való csatlakozás (1858) pezsdítően hatott a közlekedésre és a gazdasági életre. 1844-ben a Nydegg-híd váltotta fel a kis áteresztőképességű Untertor-hidat, megnyitva ezzel az Aare-félszigethez keletről csatlakozó térséget. Az 1883-ban épült Kirchenfeld-híd az óvárostól délre fekvő terület tervszerű beépítéséhez vezetett, az 1898-as Kornhaus-híd pedig az eddig csak villákkal és parasztházakkal betelepített északi területen segítette elő új lakónegyedek építését. A lakosság és a választópolgárok számának növekedése megváltoztatta a közigazgatást is. Az 1887. évi községi szabályozás megszüntette a községgyűlést és helyette az urnás választást és szavazást vezette be. A községgyűlés helyét a városi tanács mint parlament foglalta el. Végrehajtó hatóságként a községi tanácsot iktatták be, élén a polgármesterrel. A XIX. század második felében a város rohamosan terjeszkedett. A XX. században fokozatosan összeépülő elővárosi települések lakosai még ma is az óvárost tekintik társadalmi és gazdasági központjuknak. Az iparosítás során az egyes peremterületeken, elsősorban a városba vezető vasútvonalak mentén gyárak épültek, de komoly iparnegyedek nem alakultak ki. A XIX. század egyik legjelentősebb épületegyüttese a Bundeshäuser (Parlament). A nyugati tömböt 1851 és 1857 között F. Struder építette F. Stadler tervei alapján. A keleti tömböt (1888-1892) és a parlament épületét (1894-1902), a szövetségi tanács és a szövetségi gyűlés székhelyét H. W. Auer építette. A század folyamán BERN 83
