Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Stockholm
különös és szertelen építészeti stílus jellemzi. Az épület, amely a német származású Kristler munkája, 1825-ben leégett. A második építési szakasz uralkodó stílusa az olasz és a francia klasszicizmus. Az 1650-1660-as évekből, amikor a legtöbb nemesi palota épült, Jean de la Vallée és az idősebb Nikodemus Tessin munkái maradtak fenn. Ma is vita tárgya, hogy melyik épületet melyikük tervezte, nem egy közös munkájukat is ismerjük. Mindketten a király szolgálatában álltak; Tessint 1661-ben városi főépítésszé nevezték ki, Vallée 1671-ben polgármester lett. Egyikük vagy ketten együtt tervezték többek között a Wrangelpalotát, a Stenbock-palotát, a Rosenhans-palotát a Riddarholmenen, a Bonde-palotát a Riddarhustorgeten és a Baath-palotát a Baliseholmenen. Az Axel Oxenstierna palota a Storkyrkobrinkenen szép példája a homlokzatkiképzésnek. A holland származású bevándorlók Södermalmban építkeztek. A németalföldi palladianizmust az 1650-ből származó Louis de Geer-ház a Götgatanon és a valamivel később épült Momma-Reenstierna-palota példázza. Számos középület is épült a XVII. században. A Riddarhuset (Rendek háza) a nemesség kezdeményezésére épült 1641 és 1674 között. A svéd építészet történetében jelentős alkotás tervezésében többen részt vettek, így a homlokzatot Justus Vingboons holland építész tervezte, míg a díszes faragott mennyezet Jean de la Vallée munkája. A Riksbankshuset (Svéd Nemzeti Bank) épületét az idősebb Tessin tervezte és az 1670-es években építették fel. Stílusa olasz barokk. Ugyancsak ő tervezte a Södermalm északi részére a Déli Városházát, amely ma a Stocholmi Városi Múzeum. Az épületet az 1680-as tűzvész után az ifjabb Tessin átépítette és kibővítette. A külvárosokban új templomok épültek. A Katarinatemplomot (Jean de la Vallée) 1656-ban szentelték fel. Ezt követte a Hedvig Eleonora-templom Östermalmban és az Ulrike Eleonora-templom a Kungsholmenen. A XVII. század utolsó évtizedeiben a korábbi építkezési láz megszűnt. A korona nem egy esetben visszavette a nemességnek korábban adományozott földeket, és a kormányhivatalokat a nemesi palotákba költöztették. Az évszázadok során többször átépített és kibővített vár elvesztette régi fényét. Gusztáv Károly megbízta Jean de la Vallée-t, hogy a várnak új, méltóságteljes külsőt adjon, azonban a részletes előkészületek ellenére az újjáépítéshez nem fogtak hozzá. 1690 körül az idősebb Tessin fiát, N. Tessint bízták meg a vár felújításával, és az 1690-es években elkészült az északi szárny. Az 1697-es tűzvész során csak ez az újonnan épített északi szárny maradt sértetlen, s ezzel Tessin szabad kezet kapott élete legnagyobb alkotásának megtervezésére. Tessin saját remekbe szabott palotáját a Slottsbackenen építette fel (1700). 1700-ban XII. Károly (1697-1718) elhagyta Stockholmot és hadra kelt a Balti-tenger túlpartján levő ellenséges országok ellen. Húsz év háborúskodás után állt a béke helyre, a király azonban elesett és Svédország elveszítette a balti-tengeri országokban, valamint Észak- Németországban szerzett területei jórészét. Stockholm elszigetelődött és az 1710-es pestisjárványban lakóinak egyharmada elpusztult. „Látnunk kell, hogyan lesz semmivé nemcsak kereskedelem, de a művészet és az ipar is”, írta Arvid Horn, a svéd kormány feje a pestis évében. A külkereskedelemnek köszönhető, hogy e csapások után Svédország és Stockhom is rövid idő alatt magához tért. Svédország legfontosabb exportterméke a vasérc, amelyet Stockholmon keresztül szállítottak külföldre, így Stockholmban telepedtek le a kereskedőcégek és a közép-svédországi hengermalmok tulajdonosai. A város újra virágzásnak indult, vagyona növekedni kezdett. A lakosság 1720 és 1760 között 35 ezerről 70 ezerre duzzadt. Az új gyárak és műhelyek alapítását kedvezményekkel és kölcsönökkel ösztönözték, s a polgárság vette át a nemesség szerepét a társadalom irányításában. A város újra építkezni kezdett. A növekvő hajózási igények kielégítése érdekében kibővítették a Skeppsbrorakpartot és az 1740-es években átépítették a XVII. században épült slussent, a Mälaren-tavat a Balti-tengerrel összekötő zsilipet, hogy az nagyobb hajók befogadására is alkalmas legyen. A XVIII. században a magisztrátus kollégiuma (Közmű- és Közmunkaügyi Hivatal) irányítása alatt állandó városi építési szervezet működött. Az ifjabb Tessin egyszemélyben volt királyi és városi főépítész. Városi hivatalát 1715-ben tanítványa, Jören Josua Adelcrantz foglalta el, őt 1727-ben Johan Eberhard Carlberg követte, aki 45 éven át maradt hivatalában. Az első építésügyi szabályzatot Adelcrantz készítette 1725-ben; ezt azután 1736-ban átdolgozták. Adelcrantz szabályzata a legnagyobb figyelmet a tűzbiztos házak építésére fordította. Meghatározta a tűzvédelmi előírásokat, továbbá a telek- és az utcavonalakat, s a városi főépítészt és a Közműhivatalt bízta meg az épülettervek jóváhagyásával. A régi szabályzat szerint a házak homlokzatait „egészen világos színűre” kellett festeni. Az új szabályzat pedig azt is előírta, hogy ez az egészen világos szín a halványsárga legyen. A XVIII. század folyamán az Óváros nagyrészét felújították és korszerűsítették. A homlokzatok világos színben pompáztak, a XIV. századból származó díszes nyeregtetőket felváltották a palával vagy fémlemez fedéssel borított manzárdtetők. Az Óvároson kívüli városrészekben, az ún. maimarokban az újjáépítés szintén nagyméretű; a XVII. században létrehozott tágas úthálózat mentén számos új házat emeltek. Néhány XVII. századi palotába és külvárosi udvarházba cukorgyárakat, üveghutákat, textilüzemeket és cserépgyárakat költöztettek. Az 1750-es évek tűzvészei a maimar beépülését csak meggyorsították, 300 EURÓPAI FŐVÁROSOK
