Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Róma
A pápák hatalmának végével, a Vatikán épületkomplexumba történt visszavonulásuk után, Rómát az Itáliai Királyság fővárosává nyilvánították. Űj időszak kezdődött ekkor a város építészetének történetében. A pápák városa ui. a középkort követő nagy fejlődés ellenére sem volt képes túllépni az aurelianusi falakat, és visszaszerezni a császárság korában elfoglalt területét. Róma egyszerre volt városi és falusias, a szőlőskertek közé vesző romokkal, patríciusvillákkal, népes utcákkal és a földszintes kunyhók melletti grandiózus palotákkal, nagyszabású obeliszkekkel és szökőkutakkal, ékes terekkel és bazilikákkal. A Capitoliumi Tanács első feladatául azt tűzte ki, hogy egy bizottsággal elkészítteti „a várost megnagyobbító és megszépítő” városrendezési tervet. E bizottságban foglalt helyet Alessandro Viviani, a városi műszaki hivatal vezetője és más építészek (Cipolla, Vespignani, Camporese), akik IX. Pius pápasága alatt már részt vettek a fontosabb művek kivitelezésében. A tervet nem fogadták el, és Viviani módosította azt. A másik sürgető gond az volt, hogy megfelelő helyet találjanak a minisztériumoknak és a közigazgatás más intézményeinek, amelyeket időlegesen a történelmi városközpont antik palotáiban helyeztek el. Quintino Sella államférfi azt javasolta, hogy az államirányítás legfontosabb intézményeit a Via XX Settembre mentén hozzák létre. Terve csak részben valósult meg. A polgárság szerepe és jelentősége egyre fokozódik. Az Olasz Királyság első éveiben az ország különböző részeiből - elsősorban Torinóból és Firenzéből - nagy számban költöztek Rómába családok, belőlük alakult ki a római társadalomba egyre inkább beépülő népes államigazgatási réteg. E folyamattal együtt járt a lakásigény hirtelen megnövekedése. Megkezdődött az ingatlanspekuláció, és néhány év alatt meghatványozódtak a telekárak. Számos építészeti bizottság jött létre, hogy megoldja a lakáskérdést a fővárossá válás első lázas éveiben. Jelentős eredményt azonban nem értek el, részben a kormányzó körök véleménykülönbségei, részben az arisztokrácia és a klérus ellenállása miatt. Ez utóbbiak rendelkeztek ugyanis a beépíthető területek nagy részével; Alessandro Viviani 1873-ban terjesztette elő az első hivatalos városrendezési tervet, a benne foglaltak jórészt megegyeztek a IX. Pius korabeli tervekkel és javaslatokkal. De Merode például már ekkor hatalmas kiterjedésű területet vásárolt a Termini pályaudvar közelében, és elkezdte a későbbi Via Nazionale útvonal mentén az építkezést. Az új kerületek keleti irányban épültek. A nyugati zónára vonatkozóan Cipolla dolgozott ki javaslatot, amely magában foglalta a Prati di Castello rész felosztását. A legfontosabb minisztériumok elhelyezését illetően nem tértek el sokban a Sella által felvetett ötlettől, az épületeket valóban a XX Settembre mentén emelték, elsőként a Pénzügyminisztériumot. A történelmi városközpontot is érintette az az elképzelés, miszerint néhány épület lebontásával és az összekötő utak kiszélesítésével az könnyebben érintkezhessen a város távolabbi részeivel és az új létesítményekkel. Az új kerületek a történelmi városközpont közvetlen szomszédságában emelkedtek a Sella által kidolgozott elvek szerint, aki a város szerényebb terjeszkedését irányozta elő, még a városfal gyűrűjén belül. Sok csatornázási és vízügyi rendezési terv készült a Tevere folyó szabályozására, valamint partjainak kiépítésére. Viviani terve azonban részben az eszközök elavultsága, részben a hibás számítások miatt nem vált be. A terv nyilvánosságra hozatalát követő évtized pezsgő építői tevékenységet hozott mind a magánépíttetők, mind az állami építtetők részéről. A kornak építészetét a nagyszabású művek mellett (pl. Giulio de Angelis tervei) a tömeges építkezések, a tipizálódás folyamata jellemezte. A lakóépületek közül említésre méltóak a Termini környékén, valamint a Celio dombon épültek. Űj városrész emelkedett a Via Reale, Via Flavia és Via Sella mentén is. Megkezdődött a ponté Sisto és a ponté Rotto között a Tevere partjainak kiépítése. A közvetlenül a vízre hajló kis házakat lebontották, de lebontották ugyanakkor a Porto Ripettát is, a barokk városrendezés egyik legszebb építményét, amelyet már csak Piranesi rézkarcáról ismerünk. Egyéb hivatali épületek és minisztériumok, reprezentatív épületek jöttek létre ebben az időben a Via XX Settembre környékén, az akkor uralkodó stílus, az eklektika jegyében. (Pl. a Hadügyminisztérium és a Kiállítási Palota.) 1880-ra a város világi arculata alapvetően megváltozott. Róma már nem volt többé vidékies város, mint a pápák idején. Mindenfelé új műhelyek emelkedtek, eltűntek a hagyományos állatpiacok. Viszont megszaporodtak a mezőgazdasági termékeket árusító piacok, mivel a római földművelésből származott ekkor a főváros gazdagsága, éppen ezért a földbirtokosok kezében volt a város további sorsa. Mivel nem volt megfelelő agrártörvény, a földbirtokosok kizárólagos urai voltak a szédületes iramban terjeszkedő város fejlődésének. Kiadtak ugyan néhány dekrétumot, amely lehetővé tette, hogy az állam kisajátíthasson bizonyos földterületeket, többek között kórházak, hidak és bíróságok számára. Amikor az 1883-as általános rendezési tervet elfogadták, a helyzet megváltozott. Gyors egymásutánban épült ki a Piazza Indipendenza környéke, a Via Goitto, a Via Volturno, a Via Magenta és az egész Via Nazionale, továbbá a Via Merulana és a Via Ferruccio menti házsor. Megkezdődött a Piazza Vittorio építése. A terv gondoskodott arról is, hogy további lakókerületek létesüljenek a Via Flaminia mentén, valamint arról, hogy a fejlődő kerületekben középületek kapjanak helyet: a Palazzo della Giustizia, a Viale déllé Milizie mentén épült kaszárnya, RÓMA 275
