Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)

Párizs

Akkor az ipari koncentráció még csak a kezdetén tartott.

1848-ban a vállalatoknak csak 11%-a alkalmazott tíznél több munkást, 50% -a csak egy munkást vagy annyit sem. A nagyipar még csak az északi külvárosokban fejlődött: La Chapelle-ben, La Villette-ben és távolabb, Saint- Denis-ben (réz- és cinköntödék).

Chabrol prefektus, London példáját követve, bevezette az utcai gázvilágítást; számos utcát kiköveztetett és szélesíti etett, növelte a járdák számát, kibővíttette a csatornahálózatot, befejeztette az Ourcq-csatorna építését. A munkák finanszírozására magánemberektől vett fel kölcsönöket.

Az irányítása alatt épült negyedek a neoklasszicista stílus jegyeit viselik. Magánkezdeményezésre kezdett épülni a Nouvelle Athéné negyed (ma Saint-Lazare negyed, 1819-1820). 1822-ben megindult a Poissonniére külváros urbanizációja és a rue Charles X. (X. Károly utca, 1830 óta La Fayette utca) építése. 1823-ban kezdték el a Saint-Georges, Beaujon, Francis Ier negyedek építését, parcellázták az Hőtel de Castellane és a Cité d’Antin területeket. A város és a különböző tőkecsoportok között létrejött egyezmények alapján több fedett átjárót építettek, ezekben élénk kereskedelmi élet folyt (passages Choiseul, Colbert, Véro-Dodat, galerié Vivienne és mások).

A restauráció éveiben több mint hatvan utca nyílt meg, a júliusi monarchia korában több mint száz, közülük néhány magánemberek kezdeményezésére, saját földterületük felajánlásával. Az új utcák főként a különböző városrészek összekötését szolgálták. Rambuteau gondoskodott elegendő zöldövezetről is. A régi hercegi kertek megnyitása mellett ő hozta létre a már beépített területeken az első parkokat, esetenként padokkal, és pártolta a kórházak, menhelyek és különféle jótékonysági létesítmények építését, illetve korszerűsítését, megjavíttatta a vízellátást. Haussmann báró szerint Rambuteau prefektussága alatt minden párizsi lakosra 28-110 liter víz jutott. Artézi kutakat fúrtak, hatalmas szökőkutakat létesítettek a Concorde, a Gaillon, a Saint-Sulpice tereken és a Richelieu utcában (Moliére-szökőkút).

A vasút megjelenése pályaudvarok építését tette szükségessé. Az elsőt a Cardinet-hídnál létesítették, ezt később áthelyezték a mai Saint-Lazare pályaudvar helyére. Ezután épült a Gare du Nord (Északi pályaudvar, 1845) és a Gare de l’Est (Keleti pályaudvar, 1847). Az 1848-as forradalom kitörésekor már folyamatban voltak a lyoni pályaudvar munkálatai is.

Az 1840-es években a túlzsúfolt városközpont válságos helyzetbe jutott, az adók magasak voltak, a lakbérek, a hídvámok drágák. Sokba került a város közigazgatási határán levő Főadóbérlők falánál az átjutás is. Mindezek az okok a városfal lebontásához vezettek, lehetővé téve a külső körutak szélesítését, kiépítését. Thiers tervei szerint az itt levő községek mentén erődvonal épült, anélkül azonban, hogy közigazgatásilag a területet a fővároshoz csatolták volna. Auteuil, Passy, les Batignolles, Montmartre, La Chapelle, La Viliette, Belleville, Charonne, Bercy, Vaugirard és Grenelle mentén 200 méter szélességben non aedifficandi (be nem építendő) területet hagytak a külvárosok és a városfal között. Hamarosan ez a sáv lett a nyomorultak és törvényen kívüliek menedéke. Az egészségtelen körülmények következtében nagyfokú volt itt a gyermekhalandóság, tömegesen szedték áldozataikat a járványok, a tüdőbaj és más betegségek.

A nagyszabású városrendezés nem terjedt ki a XIX. századi kapitalista fejlődés során tömegesen a városba vándorlóknak, a munkásnegyedek lakóinak ellátására. A munkásnegyedek építkezései rossz minőségűek és átgondolatlanok voltak. Az építésügyi szabályrendelet ugyan 17,55 méterre korlátozta a házak utcára néző homlokzatának magasságát, de nem foglalkozott az udvarra néző épületekkel. A bérházakat 1 vagy 2 m2-es kis udvar köré építették, a lakások sötétek és levegőtlenek voltak. A víz minőségét nem ellenőrizték, a csatornaellátás nem volt kielégítő. A nyomornegyedek felszámolásához az

1832-es súlyos kolerajárvány után fogtak hozzá.

A második köztársaság idején az 1850-es, Armand de Melun-féle törvény kötelezte a tulajdonosokat, hogy saját költségükre hozassák rendbe egészségtelen bérházaikat.

1852-ben határozat született arról, hogy csak kormányhatározat dönthet a kisajátításokról. Az Államtanács és a Legfelső Semmitőszék határozatai a kártalanításokat a kereskedők, illetve iparosok bevallott jövedelme szerint igen magas összegben állapíthatták meg. A döntés óriási spekulációkhoz vezetett.

III. Napóleon idején ismét komoly figyelmet szenteltek a városrendezésnek. A Szajna megyei prefektus, Haussmann, aki Colbert óta a legjelentősebb párizsi városrendező volt, szabad kezet kapott. Nagy zöldövezetek jöttek ekkor létre. A klasszikus városrendezés három alapelvét - az egyenes vonalakat, a rendezettséget és a perspektívát - újra tiszteletben tartották. Az új munkálatokat az összképnek megfelelően irányították, a költségeket pedig majdnem mindig a várostól felvett kölcsönből fedezték. Deficit esetén rendszeresen az állam segítette ki a várost. A munkákat a leghagyományosabb módon végezték: a nagyvállalatoknak átalányban megállapított koncesszió alapján.

i860, január elsején a fővároshoz csatolták azt a 11 községet, amelyek a Főadóbérlő fala és Lajos-Fülöp erődítményei között helyezkedtek el. Egyszerre 20-ra emelkedett a kerületek száma, ami ma is változatlan. A főváros területe 3288 hektárról 7088 hektárra nőtt, a lakosság száma 1 200 ooo-ről 1 600 ooo-re.

Haussmann először a fővárost keresztülszelő utakat építtette ki mind az áruforgalom megkönnyítésére, mind pedig az esetleges felkelések leverése céljából. Két nagy, egymásra merőleges főútvonalat alakítottak ki, nyugatPÁRIZS

235