Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Párizs
keleti és észak-déli irányban. A Rivoli utca csatlakozott a kiszélesített Saint-Antoine utcához. A jobb part északdéli főútvonala a Citébe torkollott. Az utak kereszteződésében levő Chátelet tér lett a főváros szíve, amit a Cirque Impérial (a mai Chátelet) és a Théátre Lyrique (Dalszínház, építésze Davioud) ékesítettek. A bal parton, a nagybulvárokhoz hasonló körutat, a boulevard Saint- Germaint alakították ki. Haussmann városrendezésének egyik jellemzője a csillag alakú terek építése. A műfaj remekműve az Étoile tér. E tér kialakítása előtt a diadalív egy hatalmas, 300 méter széles körönd középpontjában állt, ahonnét négy sugárút indult ki. Haussmann tizenkettőre növelte a térből kiinduló sugárutak számát. A keleten és délkeleten levő Nation és Italie terek szintén az egy pontban találkozó sugárutak elve alapján épültek. I. Napóleon terve volt a boulevard Malesherbes építése, amit Haussmann váltott valóra a Monceau-park megcsonkítása és több, XVI. Lajos korabeli palota lebontása árán. Haussmann-nak köszönheti Párizs utolsó nagy építészeti városrendezését. A legnagyobb az Étoile téré volt, ahol manzárdos, egyforma háromemeletes házak vannak. A haussmanni városrendezés legszembetűnőbb példája a Rivoli utca: négyemeletes, gömbölyű tetős házak, amelyeknek emeleteit korinthoszi oszlopsor köti össze. Ilyen az Opera tér is (ahol a mai Opera, Garnier alkotása áll), továbbá a Théátre Fran?ais, a Saint-Germain-des-Prés, a Saint-Michel és a Brésil terek stb. Akárcsak az első császárság idején, most is költségesek voltak az építészeti előírások: a terméskő kötelező használata, a homlokzatnak párkányokkal való díszítése. III. Napóleon és Haussmann városrendezéseinek másik fő jellegzetessége a kommunális létesítmények létrehozása. Londoni mintára 24 parkosított tér (square) született, innen angol eredetű elnevezésük is. A főváros keleten és nyugaton két ligettel, a vincennes-i és a boulougne-i erdővel bővült. A második császárság idején Belgrand mérnök elfogadtatta a kettős vízvezeték elvét. Különböző forrásból az egyik vezeték az ivóvíz, a másik a házi, illetve ipari használatra szánt víz szállítását szolgáltatta volna. Az 1852-ben használatban levő 700 km vízvezetéket Haussmann 852 km, nagyméretű vízvezetékkel hosszabbította meg. A Belgrand által elfogadtatott csatornatervezet a mai napig változatlan. Az Asniére-főgyűj tőcsatorna az egész főváros szennyvízelvezetését megoldotta. Számos középületet emeltek az adminisztrációs, a gazdasági és kórházi központosítás igényei szerint. Megépültek a kerületi polgármesteri hivatalok, Ingres és Delacroix díszítette az Hőtel de Ville-t, amit még Lajos-Fülöp alatt kezdtek el, és Baltard monumentális lépcsőjével bővítteti Haussmann. A városnegyedekben új piacok nyíltak (La Viliette vágóhídjai és állatpiacai stb.). Lajos-Fülöp megbízta Baltard-t a Les Halles (Központi Vásárcsarnok) újjáépítésével. Baltard végül is egyszerű, esernyő formájú fémpavilont épített. Az épületnek akkora sikere lett, hogy 1858-ig tizenegy hasonló követte. (Ezt az épületóriást bontották le Pompidou elnöksége alatt, 1969-1974.) A meglevő kórházakat megnagyobbították, újakat építettek (pl. keleten a Ménilmontant-ban levő Tenan kórházat stb.). Bővült a pályaudvarok hálózata, Hittorff felújította a Gare du Nord-t. Jelentős a Gare de l’Est fémszerkezete (André alkotása). Haussmann biztosította az összeköttetést a pályaudvarok és a nagybulvárok, valamint a külső körutak kettős vonala között. A pályaudvarok a város külső kerületén helyezkedtek el. Jól szolgálta a tömegközlekedés érdekét, hogy Haussmann elutasította a rentabilitás gondolatát. Megkövetelte az Általános Omnibusz Társaságtól, amely 1850-ben kapta meg a közjárművek monopóliumát, hogy gondoskodjék közlekedési lehetőségekről a legkevésbé népes negyedekben is, akár a rentabilitás rovására is. Ekkor kezdeményezték olyan városi vasút építését is, amely a tömegközlekedést távol tartja a közutakról. A Petite Ceinture (Kiskörút) vasútja ettől kezdve két viadukton ment át a Szajnán - Auteuilnél és Bercynél -, s a Párizsból kivezető összes utat összekötötte egymással. A városközpont közlekedését azonban végül is a földalatti vasút oldotta meg. A második császárság végén nyerte el a főváros mai képét. A harmadik köztársaság idején a demográfiai növekedés folytatódott. A lakosság száma 1870-től 1896-ig 1 850 000- ről 2 500 ooo-re emelkedett. A folyamat 1900-1921 között lassult (2 900 000 lakos), azután lassan csökkenni kezdett a demográfiai görbe. A külváros lakosságának növekedése ettől eltérő képet mutat. A munkásság egyre messzebbre vándorol a külvárosokba, mert nem tudja megfizetni a magas lakbéreket. Ezek a kül-, illetve elővárosok egységes övezetként vették körül a várost. Ide települt a nagyipar, különösen 1890 és még inkább az első világháború után (autó-, vegy- és élelmiszeripar). A külvárosok munkásainak egy része viszont a fővárosban dolgozott régi üzemekben, elsősorban a kisiparban. A város és az állam közötti ellentét újraéledése hosszú ideig akadályozta a fővárosban folyó munkálatok előrehaladását. 1871-ben olyan városi tanács alakult, amely a kispolgárságot és a munkásságot képviselve a század végéig szemben állt a konzervatívabb kormánnyal és parlamenttel. 1900 után, amikor a választások baloldalibb parlamentet eredményeztek, a városi elöljáróság tolódott jobbra, jeleként annak, hogy a Párizsban lakó munkásság létszámának csökkenésével egyidejűleg megnőtt a tisztviselők és szabad foglalkozásúak (kereskedők, művészek, alkalmazottak stb.) száma és befolyása. Mindez csak részben magyarázza a városrendezésnek a XX. szá236 EURÓPAI FŐVÁROSOK
