Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)

Párizs

mögötti rész pedig kert. A nagy magánrezidenciák távol esnek a városközponttól. Példa rá a Luxembourg-palota, amelyet 1615-től építtetett az anyakirályné firenzei mintára, és csak különböző parcellázások során csatolták azt előbb XV. Lajos uralkodásának idején a Faubourg Saint- Germainhez, XVI. Lajos alatt pedig a Quartier Latinhoz.

A XVIII. században a Marais negyed az őt közrefogó két, alsóbb néposztályok által lakott negyed befolyása alá került: nyugaton az Hőtel de Vilié és a les Halles (nagy vásárcsarnok) környéke, keleten pedig a Faubourg Saint-Antoine vette körül, ahová a XVII. század óta tömörültek a műbútorasztalosok. Ez a gazdasági nyomás siettette a „beau monde”, az előkelő világ elvándorlását. A Faubourg Saint-Antoine munkásjellege a XVIII. században tovább erősödött. A Colbert által létrehozott üveggyár mellett további számos új üzem kezdett működni.

Colbert az 1600-as évek vége felé szélesítette a jobb parton lévő, a városból kivezető utakat. Nevéhez fűződik a Cours de Vincennes kiépítése is. Colbert egységes rendező elv szerint kezelte a cours-okat (sétányokat): egyrészt a király dicsőségét kellett szolgálniuk szélességük és perspektívára való törekvésük révén, másrészt pedig a közlekedés kényelmét biztosítaniuk. Eredetileg a város szívéig szerette volna meghosszabbítani e sétányokat, de a beépítettség miatt erre nem kerülhetett sor. Megvalósult a Cours-la-Reine a Szajna mentén, a mai Concorde tértől lefelé. Keleten Sully a lőszertárt újjáépítve megalkotta a hozzá vezető boulevard Morland-t, amelyet négy sor szilfa szegélyezett.

Nyugaton a Tuilériák nyugati végétől kiindulva, Le Nőtre 1666-ban kidolgozta egy lúdláb alakú sétányhálózat tervezetét. A déli ág már létezett, a Cours-la-Reine. A középső ág a Champs-Élysées volt. Az északi ág nem valósult meg, mert építésekor át kellett volna vágni a Faubourg Saint-Honorét. A Champs-Élysées csak 1724-ben, Antin herceg igazgatása idején érte el az Étoile-t, ahol a dombot egy szintbe hozták a környezettel. Colbert tervet készített az Invalidusok kiemelésére is a bal parton. Életében csak a dóm tengelyében levő majdani avenue de Breteuil készült el. Az avenue de Ségur és az avenue de Villards csak a következő évszázadban épültek meg.

Colbert minisztersége idején 1670-ben a király Párizst nyílt várossá tette, mivel egy invázió veszélye távolinak tűnt. Leromboltatta az V. Károly építtette városfalakat, valamint XIII. Lajos sebtében építtetett erődítményeinek maradványait. Ezek helyén a jobb parton született meg Párizs első körútgyűrűjének, a nagy bulvároknak az elődje, amelyet a bécsi Ringbez szoktak hasonlítani. Az építkezés megbontotta a fasoros sétányok zárt formáját. A körutak szélessége 36 méter volt, ebből 10 méter a kocsiút. A régi városkapuk helyére diadalíveket emeltek, a Saint-Denis és a Saint-Martin kapuk ma is állnak.

A XIX. század urbanizációjának alapelvei tehát már

232

megvalósulóban voltak a XVII. századtól kezdve. Nagy, egybefutó bekötőutak, közlekedési útgyűrűk (a XX. század rocade-nak nevezi), harmónia a nagy területek és a hatalmas műemlékekre rálátást biztosító utak között, mindez ekkor már megszületett. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a kerteknek, amelyek magántulajdonban voltak, de néha megnyitották őket a közönség előtt. Megnyílt a Le Nőtre által tervezett Tuilériák királyi kertje. A Place Royale-t viszont csak az előkelő közönség látogathatta.

A lakosság egészségtelennek, veszélyesnek és dologtalannak ítélt része zárt településeken élt, ezek a települések számos építészeti problémát jelentettek. Szociális szempontok szerint épült IV. Henrik idején a távoli Faubourg Saint-Martinban a hatalmas, máig is fennálló Szent Lajos kórház. Az ellenreformáció megsokszorozta a templomok, kolostorok és jótékony célú alapítványok számát. 1612-ben Medici Mária megalapította a Könyörületesség kórházát a Jardin des Plantes-on (botanikus kert) túl, az ágrólszakadtak számára. 1657-től az épület az árva és talált gyerekek otthona lett. A Salpétriére egy épületszárnyában volt a javíthatatlan vagy deportálásra ítélt nők zárkája. A monarchia is létrehozta a maga jótékonysági alkotását: a háborús rokkantak kórházát, az Hőpital des Invalides-ot, a bal parton, a Faubourg Saint-Germain távoli részén. Dómja no méter magas (építészek: Bruant és Mansart, 1670-től).

A XVIII. század gazdasági fellendülése és a demográfiai fejlődés nemcsak a város megnövekedését és a külvárosok terjeszkedését eredményezte, hanem az addig paloták, kolostorok kertje által elfoglalt nagy területek, mezők és üres telkek parcellázását és beépítését is. Az arisztokrácia megépítette a Faubourg Saint-Germaint és a Faubourg Saint-Honorét, ahol azóta is lakik. 1718-ban Mollet építette Henri de la Tour d’Auvergne számára az Évreux-palotát (ma Élysée-palota, az államfő rezidenciája). A nyugat és északnyugat felé fekvő kis falvakban (Auteuil, Passy, La Muette, Chaillot, Monceau) épültek az arisztokrácia és a gazdag polgárok első nyaralói, az úgynevezett folies-k. Egyike a leghíresebbeknek a monceau-i, ennek egy része a mai Pare Monceau. A spekuláció a tetőpontjára hágott. Antin herceg például, akit 1708-ban neveztek ki a királyi építkezések igazgatójává, az általa kivitelezett nagy munkálatokból gazdagodott meg. Meghosszabbította a Champs-Élysées-t egészen az Étoiledomb csúcsáig, új negyedet épített a Montmartre irányában, a Chaussée d’Antin megnyitása után. Az iparosodás következtében, amelyben részt vett a liberális nemesség is, benépesült Párizs központja és északi része.

A forradalom idejére már majdnem befejeződött a főváros történelmi határain belül üresen hagyott területek felparcellázása.

A város északi részének túlnépesedése nem vetett gátat a monarchia érdekközpontjainak nyugatra való átEURÓPAI FŐVÁROSOK