Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Párizs
hogy a parcellázásnál a vásárlókat kötelezze a Sully tervei szerinti gyors építkezésre. így keletkezett a Dauphine tér. A jobb parton 1607-től kezdték meg az összehangolt városrendezés kialakítását, még a híd építésének befejezése előtt, a rue Dauphine megépítésével. A Nagy Ágostonrendiek területének kisajátítása árán sikerült elérni, hogy az utca a híd vonalának meghosszabbításában feküdjön. Párizs keleti részén IV. Henrik, a Dauphine térhez hasonló elv alapján, de annál sokkal nagyobb teret építtetett egy királyi szobor köré. Ez lett a Place Royale, a mai Place des Vosges. Hatalmas négyzet alakú tér, ami eredetileg teljesen zárt volt, az északnyugati sarok kivételével, ahol bejöhettek a hintók, három gyalogátkelőhellyel az árkádok alatt. Az egyik a tér északkeleti csúcsánál, a másik kettő az északi, illetve a déli oldalak középpontjában, a király és a királyné palotája alatt. A paloták kiemelkedtek a többi ház közül, hogy így ellensúlyozzák a tér egyhangúságát. A restauráció idején az északi oldalon megnyitották a teret a közlekedés számára, a tér északkeleti csúcsában levő ház sajnálatos lerombolásával. IV. Henrik uralkodása végén a lakosság száma valószínűleg már meghaladta a 300 ooo-et. A külvárosok zsúfolttá váltak és a falakon túlra is terjeszkedtek. 1548-ban II. Henrik megtiltotta a falakon kívüli építkezést, sőt a folyamatban levő építkezések befejezését is, de az intézkedések hatástalanok maradtak. 1550 után a király egy új városfal építését rendelte el, egyrészt a külvárosoknak Párizshoz való csatolása végett, másrészt védelmi megfontolásokból. A terv csak részben vált valóra. A Bastille új védőbástyát kapott és megkezdték a Tuilériáktól a Saint-Denis-kapuig terjedő erődítményrendszer építését. A munkálatokat csak XIII. Lajos uralkodása alatt, a spanyol támadás veszélye miatt fejezték be. A XVII. és XVIII. században a viszonylagos politikai stabilitás uralkodóvá tette az abszolút monarchia filozófiájából közvetlenül levezethető hivatalos racionális stílust, amely érvényesült a városépítésben is. Az uralkodók súlyt helyeznek a párizsi építkezésekre, ezek irányítását legfőbb minisztereikre, Sullyre, Colbert-re, Louvois-ra, d’Argensonra bízzák. Sully számára IV. Henrik megalapította a Franciaország Legfőbb Útmestere (Conducteur des Ponts et Chaussées) címet, amely azonban a miniszter letűnése után megszűnt. Richelieu egyike volt azoknak a minisztereknek, akik a legtöbbet tették Párizsért. Colbert közel húsz éven keresztül az építkezések legfőbb felügyelője és irányítója (1664-1683), és ebben a funkcióban követi őt Louvois (1683-1691). A következő században a városfejlesztést a Királyi Udvar Államtitkárságához csatolják, amely a párizsi adókerület helyett jött létre. 1743-ban Marc-Pierre d’Argenson, akit hadügyminiszterré neveztek ki, és aki szerette volna megőrizni hatáskörében Párizs irányítását, önállósította az államtitkárságot és egy ideig úgy működött, mint Párizs minisztere. Később negyven évig folyamatosan a királyi építkezések főigazgatójaként Marigny (1751-1791), Madame de Pompadour testvére, majd Angiviller grófja irányította a város fejlesztését. A nagy tervek kivitelezésével a király építészeit bízzák meg. J. Hardouin-Mansart XIV. Lajos idején, A. Gabriel pedig XV. Lajos korában viselte a király első építésze címet. Azok a feladatok, amelyek eddig közvetlenül a városi tanács vagy a parlament hatáskörébe tartoztak - útfelügyelet, közvilágítás, közélelmezés stb. -, a központi hatalom irányítása alá kerültek, a Királyi Udvar Államtitkárságának közvetlenül alárendelt, 1666-ban alapított rendőrfőnökség révén. Mintegy harminc évig Nicolas de la Reynie, később Marc-René d’Argenson töltötte be Párizs rendőrfőnökének és polgármesterének a posztját. A párizsi polgároknak a király által kijelölt legfőbb vezetője csupán engedelmes ügyintéző volt. Közülük a leghíresebb a XV. Lajos uralkodása elején élt idősebb Turgot, aki megalkotta az Ancien Régime alatt készült legjelentősebb városrendezési tervet. Párizs további városiasodása nem csupán a király és megbízottjainak a műve. Virágzott - mintegy a mai ingatlanügynökök előfutárjaként - a spekulánsok és vállalkozók tevékenysége. A XVIII. században a magán- és közvállalkozások összefonódása és összejátszása nagyméretű volt, gyakran maga a király vagy más előkelő személyiségek a kezdeményezők, mint például I. Ferenc, Condé herceg, Le Vau vagy Mansart építészek, Lully, a zeneszerző, vagy Choiseul. Párizs nagy negyedei - amelyeknek nagy részét ma már csak megváltozott állapotban láthatjuk - az Ancien Régime ingatlanspekulációiból születtek. A XIV. században a monarchia elhagyta a Citét a jobb part kedvéért. A XVIII. században a társadalom előkelő, gazdag rétegei végleg elhagyták Párizs keleti részét, ezzel is hangsúlyozva a már XIII. Lajos alatt elkezdődött „marche a l’ouest”-et, vagyis a nyugatra tolódást. Ez a nyugat felé irányuló mozgás, amely 1565-ben kezdődött azzal, hogy Medici Katalin a Tournelles-palotát leromboltatta, feltartóztathatatlanul érvényesült a következő századok folyamán is. Előbb a Faubourg Saint-Honoré indult fejlődésnek a Saint-Germainbe vezető út mentén. XIV. Lajos gyakrabban tartózkodott Saint-Germainben, mint a Louvre-ban. 1682-ben pedig Versailles-ba helyezte át a kormány székhelyét. A székhelyváltoztatás társadalmi-politikai alapja a kapitalista fejlődés és centralizáció volt: mindkettőnek egyaránt szükséges volt a hatalom és az alattvalók közötti korlátok alkalmazására. A királyok ugyan továbbra is szívügyüknek tekintették a főváros fejlesztését és szépítését, de csak a távolból. Már az ipari forradalom előtt kikristályosodnak a különböző társadalmi osztályok területi elkülönülésének jelei a magánépítkezések típusai és az egyes városnegyedek lakosságának összetétele szerint is. A magánpaloták egységes alaprajz szerint épülnek: az utcától zárt udvar választja el őket, amelyen nagy kocsibejárat van, a ház PÁRIZS 231
