Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Lisszabon
A népesség gyarapodása és az életmód változása a XIX. században azonban ellátási és infrastrukturális problémákat vetett fel, amelyeket Pézerat és Malaquias Ferreira Deal városrendezési tervei igyekeztek megoldani. A várost kutakkal látták el és az egész csatornahálózatot felújították. Az új közlekedési eszközök, a vonat és az omnibusz megjelenése, a gázvilágítás stb. jelentős korszerűsítést tett szükségessé, melyeket António Maria Fontes Pereira de Meló kormánya idejében végeztetett el a Közmunkaügyi Minisztérium. Végbement Lisszabon kikötőjének felújítása; az Aterro de Santos (Santosi töltés) építése a Tejo árterületén, amely lehetővé tette az Avenida 24 de Julho (Július 24-e sugárút) megépítését, s ezzel a városközpont összekapcsolását a külső területekkel; megépültek az Alviela folyó újabb vízgyűjtői; a városok közötti vasúthálózat és két nagy pályaudvar is létesült Santa Apoloniában és a Rossión, az utóbbi ál-mánueli-stílusban. De a város további fejlődése szempontjából a legnagyobb esemény az Avenida da Liberdade (Szabadság sugárút) megnyitása volt 1879-ben Rosa Araujónak, a városi tanács elnökének a kezdeményezésére. A párizsi Champs- Élysées mintájára épült Szabadság sugárút az egykori Valverde-völgy közepén húzódik, megszabva egyben több főút irányát is a város északi része felé. A sugárút felső végén 1885-ben létesített VII. Edvárd park mind a mai napig akadályozza az út meghosszabbítását. A sugárút megteremtette az összeköttetést a Baixa és az északi fennsíkok között, s a város későbbi terjeszkedését ebbe az irányba terelte. Elsőként a Bairro Camőes (Camőes kerület) épült ki 1881-ben. A XIX. század végén kezdődő iparosítás a városba vonzotta a falusi lakosság egy részét, és nagymértékben növelte Lisszabon lakosainak a számát, amely 1878-ban 187000, a XX. század elején 356000. A közlekedés fejlődése, a peremkerületek gyors megközelitési lehetősége nagy változásokat hozott a hagyományos városközpont életében. A Baixa egyre inkább elvesztette lakónegyed jellegét, és a londoni Cityhez hasonlóan üzletek, irodák, bankok stb. lepték el. A lakosság levegősebb területeket keresett. A Camőes-negyed után új abbak j öttek létre igen rövid időn belül a tágas fennsíkon. A XX. század elején Picőas és S. Sebastiäno között épült R. Garcia mérnök terve alapján a később Avenidas Novas néven ismert lakónegyed. Az igen ésszerűen megtervezett együttest az Avenida da Republica osztja ketté, amely az Avenida da Liberdadéval együtt a gazdag polgárság lakhelye lett. Az Avenida Dona Amália (jelenleg Almirante Reis sugárút) megnyitása elősegítette az Andrade-, a Colónias- és az Actoresnegyed, valamint a Morais Soares utca gyors betelepítését. A város nyugati részén a lakosság a Campo de Ouriqueig (Ourique mező) terjeszkedett. A város növekedése az eredeti sugaras szerkezethez igazodott és nem hagyta el a Tejo partját. Az új negyedek tervezésében a Pombal-féle rendezési elveket és tapasztalatokat tartották szem előtt, a terepadottságok figyelembevételével. Az 1885-ös igazgatási reformmal új városhatárt húztak meg, amely Chelason, az Ameixoeira katonai úton, Lumiaron és Benficán haladt át, s a peremvidék és a városközpont közötti nagy kertes településeket ölelte fel. A XIX. század végi francia építészet erősen hatott a portugálra. E korszak legjelentősebb műemlékei közé tartozik a Pa£os do Concelho (Városháza, 1867-1875, D. Parente tervezte) és az Assembleia Nációnál (Nemzetgyűlési palota, 1895, V. Terra munkája). Az I. világháború után a legintenzívebb építkezés az Avenidas Novas-negyedben folyt, ahol A. J. Almeida irányítása alatt a szerény jövedelműek számára megtervezték a Bairro Social do Arco do Cego nevű lakótelepet. A Május 28-a mozgalomból megalakult rendszer, amely 1926-tól 1974-ig kormányozta az országot, kedvezett a spekulációnak, az építkezések ellenőrzés, az esztétikai és társadalmi szempontok figyelembevétele nélkül folytak, és még jobban növelték a lakásínséget, egyben a város kulturális és esztétikai értékeit is veszélyeztették. A részleges városrendezési tervek közül megemlíthetjük Forestier tanulmányait a VII. Edvárd park körzetével kapcsolatban, vagy a fiatal építészek csoportjából C. da Silva, P. Montéira, C. Ramos, C. Branco stb. törekvéseit, akik „modernista” felfogásukat egyes jelentős munkákon érvényesítették. Ilyen a széles Pra^a do Império, amelyet C. Telmo tervezett, a műszaki főiskola együttese és a D. Alfonso Henriques fasor. Duarte Pacheco mérnök, közmunkaügyi miniszter, aki 1938-tól 1943-ig a városi tanács elnöke volt, a városi igazgatás 1938-as újjászervezésekor megváltoztatta a kisajátítás rendszerét és közzétette Lisszabon városrendezési tervének alapelgondolásait (Elementos para o Estudo do Piano de Urbanizáció da Cidade de Lisboa, 1938). A tervet többször átdolgozták (1948, 1954-1959, 1967), majd 1977-ben felülvizsgálták és jóváhagyták, s ma is ez szabja meg Lisszabon városépítését. Ezek az intézkedések a városépítéshez komoly lehetőségeket és pénzforrásokat biztosítottak. így jöttek létre gyors egymásutánban a Santa Isabel, a Säo Sebastiäo da Pedreira, az Anjos, az Arroios kerületek, Ajudában a Slo Domingos de Benfica- és az Olivais-lakótelepek. Ajudában, Resteldóban és az Avenida do Aeroportón (Repülőtér sugárút) előkelő lakótelepek épültek, ugyanakkor a városigazgatás fenntartott magának olyan területeket, ahol a szegényebbek számára alacsony bérű lakásokat építhetett. A 40-es években felépült az Alvalade kerület olcsó, illetve korlátozott bérű és szabad lakbérű házaival, tanintézetekkel, kézműipari létesítményekkel, középületekkel, templommal stb. Területe 250 ha, lakóinak száma kezdetben 45 000 volt. 1958-ban Lisszabon új szervet hozott létre, a Gabinete Técnico da Habitaílót (Lakásügyi Műszaki Igazgatóság) 174 EURÓPAI FŐVÁROSOK
