Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Dublin
a közigazgatási központot Dublintől délre, a központi fekvésű Carlow-ba helyezték, de 1394-ben az ország délkeleti részén uralkodó zavaros állapotok miatt visszahelyezték Dublinba. A városi kormányzatnak az 1841-es átszervezésig fennálló szervezete a XIV. században alakult ki. A polgármester és a tiszttartók voltak a vezető hivatalnokok. A polgármester őrizte a város pecsétjét, bíráskodott a városi törvényszéken, és ellenőrizte a város igazgatását. A tiszttartók, akik a király hivatalnokaival szemben a város érdekeit képviselték, ügyeltek a köztisztaságra, megállapították az árakat, és felügyeltek az alacsonyabb rangú hivatalnokokra. Mind a polgármestert, mind a tiszttartókat évente választották a szabad polgárok gyűlésein, akik negyedévenként összeültek avégett, hogy új szabad polgárokat vegyenek fel és rendeleteket hozzanak. Volt ezenkívül még egy tanács, amely 24 esküdtből (később alderman, azaz városatya), 48 segédesküdtből (később sheriífek és peerek), valamint 96 közrendűből állt. (Ezeket előbb a 48 segédesküdt, később a céhek választották ki.) Tanácsadói testületként működtek, gondoskodtak a helyi adóztatásról, és a 96 közrendű feladata volt a város őrzése is. A városi igazságszolgáltatás mellett számos önálló bíróság (ún. liberty) létezett. A legfontosabbak a Dublin érsekéhez tartozó St Sepulchre és a St Thomas apátsághoz tartozó Thomascourt és Donoré voltak. A XIV. század végén megmutatkozó hanyatlás a következő évszázadban is folytatódott, sok épület, valamint maga a városfal is bedőlt, mert nem volt megfelelő a karbantartás. A század második felében azonban a város gazdaságilag kezdett magához térni, de a teljes fellendülés csak a XVII. században következett be. Nagyon megnövekedett az építkezések száma, és annak érdekében, hogy biztosítsák a város jövőjének biztonságát, az ekkor kibocsátott haszonbérleti szerződésekben gyakran kikötötték, hogy a házakat tölgyfából kell felépíteni pala- vagy deszkatetővel. A XVI. században a város jellege többször is megváltozott. VIII. Henrik feloszlatta a kolostorokat, rendelkezésének számos egyházi építmény látta kárát. Az egyházi épületeket ugyanis vagy lerombolták, vagy világi célokra átalakították. 1591-ben megalapították a Trinity College egyetemet a feloszlatott All Hallows kolostornak a várostól keletre fekvő birtokán. Eredetileg ugyan kicsi volt, de egyre fejlődött, és végül Dublinnak egyetemi városi jelleget kölcsönzött. A Thomascourt- és Donore-kiváltságokat William Brabazonnak, a meathi earlök ősének adományozták, és ez a St Sepulchre-kiváltsághoz hasonlóan külön bíróságként működött egészen a XIX. század közepéig. A város jogállapotában további fontos változás történt, amikor 1547-ben formálisan is bejegyezték; ezzel jogot nyert arra, hogy saját sheriffet válasszon, és függetlenné vált Dublin grófság sheriff jétől. A XVII. század elején Dublin nagyon gyorsan növekedett, és bár az 1640-es évek háborúi visszavetették, 1660-ra újra magához tért. Az 1630-as években a várostervezés kezdeteként a várost övező három beépítetlen zöldterületet - Hoggen Greent, St Stephen’s Greent és Oxmantown Greent - közterületként igyekeztek megóvni a város lakói számára. A század közepén az Oxmantown Green és St Stephen’s Green egy részét bekerítették, más részét építkezések céljára felparcellázták, a várostól északnyugatra pedig kialakították a Phoenix parkot. Az 1660-as év jelenti Dublin modern fővárossá válásának kezdetét. Ezt megelőzően az országgyűlés ír városokban, nevezetesen Droghedában és Kilkennyben ülésezett, de a XVII. század közepétől már rendszeresen Dublinban tartották az üléseket. Munster és Connacht tartományok saját közigazgatásának eltörlése és az, hogy a kormányzó (Lord Lieutenant) állandó lakhelye Dublin volt, fokozta a város közigazgatási és társadalmi szerepét. A Liffey torkolatánál megkezdődött a terület lecsapolása, melynek előmozdítására hosszú lejáratú földbérleteket létesítettek. Templomokat is építettek, valamint renováltak, hét fontosabb templom készült el 1662 és 1686 között. Megindult a folyó északi partjának tervszerű fejlesztése, miután Sir Humphrey Jervis megszerezte az eredetileg a St Mary apátság tulajdonában levő földterületet. Az utcahálózat, amelyet ezen a birtokon kiépített, divatos lakónegyeddé vált. Rakpartot is építtetett, mely Dublin egész rakpartrendszerének a prototípusa lett. Birtokához a folyó déli partján egy hidat emeltetett. 1700-ra a városi terület három irányba terjeszkedett: északra voltak a Jervis, Drogheda és Eccles birtokokon levő lakóterületek; délkeletre a Liffey déli partján a Pembroke birtokon, a lecsapolt területeken építkeztek; délnyugatra pedig Thomascourt és Donoré kiváltságos területein ipari külváros alakult ki, különösen azután, hogy az 1660-as években francia hugenották, az 1690-es években pedig holland munkások vándoroltak be. Az északnyugati negyed egészen a XX. századig nem fejlődött, a XVIII. és XIX. századi fejlesztések legnagyobb része a város keleti oldalán történt. A XVII. század vége felé épült téglaházak a holland bevándorlók hatását mutatják. A külvárosok fejlődésének ütemét mutatja, hogy az északi és déli külvárosokat összekötő hidak száma egyről hétre nőtt, valamint az is, hogy 1682-ben a város épületeinek már csak 19 százaléka állt az eredeti fallal körülvett területen. A század végére a lélekszám meghaladta a 60000-et, és Dublin uralkodó helyzetbe került az ír bel- és külkereskedelemben. A XVIII. század a város virágkora volt, rendkívül sok köz- és magánépítkezés folyt. Az új épületek néhány ismert építész nevéhez kapcsolódnak. William Robinson (1712-ben) tervezte a Királyi Kórházat (Royal Hospital), a Kilmainham és Marsh Könyvtárat. Thomas Burgh (1670-1730) tervezte a Királyi Kaszárnyát (Royal Bar-144 EURÓPAI FŐVÁROSOK
