Nagy János: Rendi ellenzék és kormánypárt az 1751. évi országgyűlésen - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 7. (Budapest, 2020)
Az adókérdés az 1751. évi diétán
önmagukban aligha érhették el ezen a diétán: a vármegyei követek felszólalói és véleményt nyilvánítói az alsótábla tagságának mindössze 11-13,5%-át tették ki.927 A megyei követekkel együtt a távollévők követeinek, a káptalanoknak, a városoknak és a Királyi Tábla tagjainak, vagyis az alsótáblán képviselteknek a naplókban és pasquillusokban megörökített véleményformálóinak aránya öszszességében elérhette a 20%-ot is. A reformkori országgyűlések kapcsán tett megállapítás, miszerint az idő előrehaladtával az ellenzék száma folyamatosan apadt, 1751-ben is igaz. Általános tendenciának is tekinthető, hogy mielőtt az egyezkedésre sor kerülne, az ellenzék erős, azonban a tárgyalások előrehaladtával ereje és száma egyre fogyatkozik.928 A legnagyobb egységet a június 11—12-i viták során mutatta, majd június 21—22-én regionális érdekei mentén (dunai—tiszai kerületek) soraiban szakadás következett be. Míg a dunántúli vármegyék többsége kompromisszumkésznek mutatkozott, addig a tiszai vármegyék a végsőkig ellenálltak az adóemelésnek.929 A vármegyei követek csoportján belül létezett egy - a pasquillisták által hallgatással és színleléssel vádolt csoport -, amely a nyilvános véleménynyilvánítástól általában tartózkodott. Ha igen, akkor csak vármegyéje lokális érdekeinek védelmében volt hajlandó felszólalni. Ingadozó politikai magatartásuk azonban megengedi azt a sejtést, hogy több esetben tudatos karrierépítés részeként foghatjuk fel ezeket a felszólalásokat. Feltételezem, hogy az ebbe a csoportba tartozók nagy része — talán képességei miatt — nem tudott a későbbiekben érvényesülni, ám néhányuknak megadatott a lehetőség, hogy királyi kegytől függő hivatalt kaphasson.930 A kormánypárt oldalán — a Királyi Táblán kívül — a távollévők követei közül egy kicsi, de annál aktívabb csoport küzdött (a kétjeszenákfivér, Zsitkovszky István, galánthai Balogh László, Sidó Mihály). Az uralkodó 927 Szíjártó István számításai szerint az alsótábla tagjainak száma 1751-ben 304 fő, a vármegyei követeké pedig 81 fő volt. Az én számításaim szerint viszont 87 fő jelent meg a vármegyék képviseletében. Erre: Szíjártó 2005. 576-577. 928 Kecskeméti 2008. 36-46., különösen 48. és Nagy 2012c. 110. 929 A megyék politikai állásfoglalását - Marczali Henrik nyomán - hosszú távon is meghatározó jellemzőnek kell tekintenünk, vagyis a „radikális Tiszántúl” és a „conservatív Dunántúl”, továbbá a kettő között ingadozó, Dunán inneni kerület vármegyéinek politikai identitása is hasonló jellegzetességeket mutat. Ám Marczali jelzői csak a reformkor országgyűléseire lehetnek igazak, a felvilágosodás és liberalizmus értékrendszeréből indulnak ki. A felvilágosodás előtti korszakra vonatkozóan azt állapíthatjuk meg, hogy a tiszaiak sokkal inkább voltak konzervatívak, vagyis a rendi jogaikhoz és a korábbi adóösszeghez jobban ragaszkodók, a dunántúliak és a Dunán inneniek pedig sokkal inkább kompromisszumkészek az udvar irányába, sőt, ha akarjuk reformpártiak. így pl. az urbárium kérdésében is hajlandóak lettek volna a változtatásra. Ld. Marczali 1907. II. 13—14. 930 Az egyéni karrierekre ld. a Személyi adattárat. i85
