Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

I. A válás mint "társadalmi tény"?

véve nagyobb volt az esélye annak, hogy egy válófélben lévő nő munkát találjon magának. A budapesti nők családi állapota, életciklusa mindazonáltal szorosabb kapcsolatban állt a kereső tevékenység folytatásával. A munkavállalók többségét hajadonok tették ki, férjes nők sokkal ritkábban végeztek háztartáson kívüli kereső tevékenységet: mindössze egyhetedük kényszerült erre, miközben a hajadonok közel fele dolgozott. Ez ugyanakkor nem azt jelentette, hogy a házasságkötéssel végleg kiszorultak volna a munkaerőpiacról, hiszen a munka világából visszavonuló házasok, ha úgy hozta a balsors, megint munkába állhatták. Erről tanúskodik, hogy a statisztika szerint 1910-ben a megözvegyült feleségek kétharmada, s - ami szempontunkból még fontosabb - az elváltak majdnem háromnegyede folytatott kereső tevékenységett.103 Ezek után önkéntelenül adódik a kérdés: vajon a munkalehetőségek hozzájárulhattak-e a budapesti válások századforduló utáni növekedéséhez?

A Budapesti Királyi Törvényszéken indított válóperekben a nők számottevő részének foglalkozásáról semmit sem tudunk - sem a periratokból, sem a házassági anyakönyvekből, sem más forrásból. Az ilyen oldalról „ismeretlen” feleségek aránya a századvégig még túlnyomó (70% körüli), azután a századfordulótól kezdve a pereskedő nők egyharmadára csökken. A problémát az jelenti, hogy nem tudjuk megmondani, mégis mit jelent ez: azt, hogy az „ismeretlenek” nem folytattak házon kívüli kereső tevékenységet, vagy pedig azt, hogy sem a különböző matrikulákat vezető lelkészek (később a polgári anyakönyvvezetők), sem pedig a törvényszéki írnokok nem tartották szükségesnek az említett nők foglalkozásának regisztrálását. Ha kitartunk az előbbi feltevés mellett, akkor a válópert folytató munkavállaló, illetve önálló jövedelemmel rendelkezők nők arányát 1851-1893 között mindössze 12%-ra, 1894-1905 között 29%-ra, 1906-1914 között 36%-ra tehetjük. Ha viszont adminisztrációs hanyagságra gyanakodunk, úgy a független (munkavállaló, önálló jövedelmet húzó) nők aránya már jóval magasabb: 1850— 1893 között 45%, 1894-1905 között 54%, 1906-1914 között pedig 55% lenne. Az igazság talán valahol a kettő között lehet, de attól tartunk, hogy az „arany középút” kompromisszuma ezúttal nem vezet célra.

103 Egész pontosan a férjezettek 14,2%-a, hajadonok 48,6%-a, özvegyek 61,8%-a, elváltak 71,4%a vállalt fizetett munkát. Vö. BpStÉ, 1913-1920: 45. p. Összefoglalóan: NAGY Beáta: A nők kereső tevékenysége Budapesten a 20. század első felében. In: Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Budapest, 1994. 158-163. p.; GYANI Gábor: Női munka és a család Magyarországon (1900-1930). Történelmi Szemle 1987-1988/3. 366-378. p.

73