Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

I. A válás mint "társadalmi tény"?

régiónak” számított, a Királyhágón túli vidék pedig egyenesen a „modernizációba alig bekapcsolódott régióként” jellemezhető.

Ezek után kérdés, hogy a válási ráták alapján felállítható-e egyáltalán, ha nem is törvény, valamiféle szabály. Erre igennel válaszolhatunk, éspedig - első ránézésre - a földrajzi fekvés alapján. Úgy tűnik ugyanis, hogy kelet-délkelet felé haladva mind a városok, mind a statisztikai régiók válási gyakorisága növekszik. Ha a törvényhatósági jogú városokat térképre vetítjük, választóvonal húzható a magas és az alacsony válási rátával rendelkező városok között: az előbbiek a Tiszántúlon, a Bánságban, és Erdélyben, az utóbbiak elsősorban a Felvidéken, a Dunántúlon és a Duna-Tisza-köze déli vidékén lokalizálhatok. Ugyanez az összefüggés fedezhető fel a vidék, vagyis az egyes régiók válási rátái vonatkozásában. Az is látható, hogy a törvényhatósági jogú városok arányszámai rendre magasabbak, mint a megfelelő statisztikai régióé, ám nem ez a meghatározó, hiszen a régióhatárokon túl már nem feltétlenül őrződik meg a város fölénye. Példának okáért számos erdélyi vagy bánsági megyei törvényhatósági ráta magasabb volt a legtöbb felvidéki és dunántúli város válási arányszámánál. Brassó (6,32), Nagy- Küküllő (6,06), és Szeben vármegye (5,85) valamennyi törvényhatósági jogú várost, beleértve a fővárost is, megelőzött a válási rangsorban.67 A magyarázat természetesen nem geográfiai, sokkal inkább egyfajta sajátos politikai földrajz tárgya lehet, de erre később még vissza fogunk térni.

Az eredmény mindenesetre felveti város és vidéke egymásra hatásának kérdését is. Emlékezhetünk, hogy Szél Tivadar egyoldalú kulturális befolyásról, a nagyvárosból a „modernség leple alatt kiszűrődő eszmeáramlatokról” beszélt. Ez talán igaz lehetett a két világháború közötti időszakra, amikor Szél munkája íródott, de két-három évtizeddel korábban, úgy tűnik, nem ez volt a helyzet. A válási gyakoriság regionális különbségeiből az látszik, hogy a vizsgált korszakban alapvetően a vidék ragadta magával vagy fogta vissza a régiós városi központok rátáját, hisz ellenkező esetben a városi központ ereje, „virulenciája” tükröződne a vidék válási gyakoriságában. A dolog bizonyos szempontból nem meglepő, hiszen a növekvő városok lakossága alapvetően a környező vidékéből táplálkozott. A városlakók és a városokba vándorló népelemek keveredése egyik csoport házas viselkedését sem hagyhatta érintetlenül. Különösen áll ez Budapestre, ahol a népesség zöme nem helyben született (a bevándorlók aránya 1910-ben kis híján elérte a kétharmadot). A magyar főváros ugyanakkor nehezebben helyezhető el az említett két nagytérség valamelyikében, mert vonzáskörzete nem korlátozódott

67 Megjegyzendő, hogy a felsorolt megyék átlagában oldódott fel olyan, törvényhatósági jogot nem élvező, régi szász városok válási rátája, mint Nagyszeben, Brassó, Segesvár, Medgyes.

50