Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

I. A válás mint "társadalmi tény"?

ezért mennyiben tehetők „felelőssé” a válási statisztikákban összemosódó közepes- és kisvárosok, vagy a falvak válási rátái. Ettől függetlenül azonban bátran kijelenthető, hogy a vizsgált korszakban a városiasodottság, sőt, általában véve a gazdasági-társadalmi fejlettség, vagy - ha tetszik - az elért modernizációs szint a magyarországi válási gyakoriság magyarázatának csupán egyik összetevője lehet.65

A magyarországi városi és a vidéki válási ráták alaposabb szemrevételezése, amire a századfordulótól rendelkezésre álló statisztikák adnak módot, bizonyossággá érlelheti az országos súlyozás, és a nemzetközi összehasonlítás során szerzett benyomásokat. Ha az 1910 körül számított tiszta, 1000 házas nőre vetített válási arányszámokat (vö. a 2. b. táblázattal) a városi hierarchiában elfoglalt pozícióhoz viszonyítjuk, illetőleg összevetjük Beluszky Pál és Győri Róbert térképével, ami a „modernizáció” magyarországi előrehaladását szemlélteti,66 mind a (törvényhatósági jogú) városok, mind pedig az egyes statisztikai régiók tekintetében zavarba ejtő „inkonzisztencia” mutatható ki. Amint a nyers válási ráták alapján már láthattuk, a magyar városok között korántsem Budapest válási gyakorisága volt a legnagyobb. Az ekkoriban majdnem kilencszázezres metropolisz tisztított válási rátáját (3,95) olyan sokkal kisebb, 60-70 000 főt tömörítő adminisztratív, ipari-kereskedelmi központok is meghaladták, mint Kolozsvár (5,42), Nagyvárad (4,48), Temesvár (4,29), vagy Arad (4,03). Sőt, a fővárosi rátát az előbb említett nagyvárosokhoz hasonló méretű, de agrárjellegét megőrző Hódmezővásárhelyé (4,12), valamint a legfeljebb a középvárosok közé sorolható, mindössze 20-25 000 lakossal bíró Marosvásárhelyé (4,48) és Pancsováé (4,5) is felülmúlta. Ez utóbbiak után tűnhet fel számos fejlettebb, illetőleg népesebb város kisebb válási hajlandósága: kiváltképp Pozsony (1,98), Kassa (2,41), Győr (2,45), Székesfehérvár (1,76), Szabadka ( 1,39), és Szeged (2,39) tűnik ki átlag alatti arányszámával.

Ugyanez a helyzet a statisztikai régiók válási rátáival. Magyarországon a legalacsonyabb válási gyakoriságot 1910 táján a Felvidék (0,42, ill. 0,82), valamint a Dunántúl (0,99) mutatta, jóllehet a Dunántúl és a Felvidék megyéinek egy része - Beluszky és Győri kategorizálása alapján - a „modernizációban élén járó régiók” közé tartozott. Viszonylag magas ráták állapíthatók meg a Duna-Tiszaköze és a Tiszántúl vonatkozásában (1,83), ami nagyjából megfelelne e vidékek modernizációs szintjének. Ezzel szemben nagyon magas volt a Bánság (2,44) és Erdély (3) tisztított válási rátája, holott az előbbi „mérsékelten modernizálódott

65 A 20. század derekán a magyarországi válási ráták már megfelelni látszanak a modernizációs hipotézis fényében támasztható várakozásoknak: KLINGER, 1957: 32-37. p.

66 Vö. BELUSZKY-GYŐRI, 2005. 85. p.

49