Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

III. Jog és társadalom

napokban hallgatás övezett, így az ágytól-asztaltól elválasztott nők helyzetének nehézségei is. Az egyik résztvevő, aki maga is elvált volt (a jegyzőkönyv szerint: Julie Sch.), személyes tapasztalatait oszthatta meg a publikummal: „Amikor lakást kerestem, előfordult, hogy a lakást nem adták ki nekem, amikor közöltem, hogy elvált nő vagyok.” Ugyanő elmesélt egy másik történetet is, amikor nem maga került bajba, hanem csak szemtanúja volt egy hasonló jelenetnek: „A házmestemő azt a kérdést szegezte neki, hogy kicsoda a férje; a nő elvált volt és el tudom képzelni, milyen fájdalmasan érintette a házmestemő kérdése [...] A nő nem kapta meg a lakást, mert elvált volt, és amikor elköszönt, a szemébe néztem: láttam amint könnyei elerednek és arra gondoltam: megint egy szerencsétlen.”664 Nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ami Bécsben előfordult, az Budapesten is könnyen megeshetett: az elvált nők helyzete a magyar fővárosban sem lehetett rózsásabb.

Korabeli naplók vagy levelezés híján, illetve az efféle említések feltáratlansága miatt, elemzésünket kezdjük inkább annak tisztázásával, hogy a vizsgált korszakban mikor, potenciálisan hány fővárosi lakost, férfit és nőt érintett a probléma. Ennél forrásként az álló népesség családi állapotát felmérő népszámlálásokat használhatjuk, amelyek a 19. század második felében már feltüntették az elvált férjek és feleségek számát (vö. a 15. diagrammal). Az eljárás kézenfekvőnek tűnik, s világos válaszra is számíthatnánk, ha nem lett volna szerfelett bizonytalan és érzékeny a dolog egykorú firtatása. Ma már természetesnek vesszük, hogy a házassági kötelék felbontása után a felek családi állapota „nősről” vagy „férjezettről” automatikusan „elváltra” változik, ez azonban korántsem volt mindig így. Az elváltak a 20. század elejéig kicsiny, de zavarba ejtő, átmeneti, már-nem- illetve még-nem-házas kategóriát alkottak. A házassági köteléket a 19. század dereka előtt rendszerint csak valamelyik házastárs halála bontotta fel, minek utána a hátramaradt fél, amíg nem kötött megint házasságot, özvegysorsra jutott. Ezzel szemben a kortársak - leszámítva néhány kisebbséget alkotó vallási közösséget - nem ismertek olyan élethelyzetet, hogy valakinek a hitvese még nem hunyt el, s az illető mégsem házas. Amikor a válások a század második felében terjedni kezdtek, az érintett társadalmi csoportok sokáig értetlenül tekintettek a jogi aktus eme következményére. Érdemes tehát az egész problémakört alaposabban körüljárni, ahelyett, hogy készpénznek vennénk a népszámlálások adatait - annál is inkább, mivel éppen ezen a ponton ragadható meg a legjobban a válás 19. századi kulturális idegensége.

664 PROTOKOLLE, 1905: 72. p.

414