Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

II. Állam és házassági jog

Az eddig elmondottak megerősítik, hogy válópert folytatni még költségesebb passzió volt, mint amire az ítéletekben szereplő összegek alapján gondolhatnánk, nem adnak azonban választ arra a kérdésre, hogy mégis miképpen tudták ezt megfizetni a kevésbé tehetős férjek és feleségek. Hogyan tudott volna Lienhard Jakab pervesztes felesége, Nagy Veronika 300 korona perköltséget kifizetni, miközben saját testét volt kénytelen áruba bocsájtani, hogy megélhetését biztosítsa. A rejtélyt mindazonáltal nem nehéz megfejteni: az in forma pauperis, vagyis a szegényjogon történő pereskedés terjedése megmagyarázza, miként fordulhattak meg egyre gyakrabban vagyontalan házasok a bíróságon.

A szegényjog a törvény előtti egyenlőség, illetőleg az igazságszolgáltatáshoz való egyenlő hozzáférés elvén alapult, s már régóta fennálló intézménynek számított, ám gyakorlati alkalmazására a polgári perrendtartás még nem fektetett súlyt. Behatóbb szabályozására jellemző módon csak a a 19. század vége felé, a magyar polgári jogrend megszilárdításával és kiterjesztésével párhuzamosan került sor. A szegénység jogi fogalmát jellemző módon nem törvény, hanem a Pénzügyminisztériumban összeállított illeték- és díjjegyzék definiálta: „szegénynek az tartatik, ki birtoka, tőkepénze, járadéka után, vagy pedig munkálkodása és szolgálata folytán nem húz nagyobb jövedelmet, mint amennyit a szegény lakhelyén szokásos közönséges napszám tesz.” A minisztérium akként rendelkezett, hogy a definíciónak megfelelő személy részére a lak- vagy tartózkodási hely szerinti község állítson ki szegénységi bizonyítványt, a cél megjelölésével, illetve a hatósági tisztviselő, valamint - és ez a válóperekben különös jelentőséggel bírt - az illetékes lelkész ellenjegyzésével. Rendezett tanácsú és törvényhatósági jogú városokban nem volt szükség a hatósági tisztviselő láttamozására (a lelkészére viszont igen). Az okmány elsősorban bélyeg- és illetékmentességre jogosított, de birtokosa számára megelőlegezték a perben felmerülő egyéb költségeket is (pl. tanúkihallgatás, szemle díja), és ha nem vált pervesztessé, vagy nem jutott vagyonhoz, azokat később sem kellett kifizetnie. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy az illető, ha kamarailag kirendelt szegényvédő képviselte, az ügyvédi munkadíjat is megtakaríthatta.422

során 7 K); 1881. V. 128.(65 K); 1882. V. 30. (7 K); 1893. V. 126. (az alapperben 28 K, abontó ítélet későbbi kiterjesztése során 4 K); 1901. V. 554. (36 K); 1906. V. 568. (31 K); 1910. V. 139. (36 K); 1910. V. 878. (17 K).

422 MAGYARY, 1898: 129-130. p.; EBERLING Gusztáv: Szegényvédök. Magyar Themis 1871. december 24-i (8.) szám 59-60. p.; MOLNÁR Imre: A szegényjog a peres eljárásban. Ügyvédek Lapja 1898. június 25-i (26.) szám 4-5., 1898. július 2-i (27.) szám 2-3., 1898. július 9-i (28.) szám 3-4. p. - A polgári perrendtartás (1868: LiV. te.) 90. §. hatósági bizonyítvánnyal igazolt vagyontalanság esetén az ügyvéd bíróság általi kirendelését írta elő. A 208. §. a tanúkihallgatást

250